VII. fejezet

Huszonhatodik kép

A Végzet Könyvének most már lassan valóban könyv szaga kezd lenni. Amikor el kezdtem írni, nem tudtam, hogy három, vagy tíz képet kapok-e majd, azzal viszont tisztában voltam, hogy három oldalas könyvek nem igazán vannak, még akkor sem, ha a címükben a könyv szót viselik.
Bár azt hiszem, a bölcsességet nem oldalakban mérik, és lehet, hogy három oldalon is elfér mindaz, amit az életben ismerni kell. Ám nem tudom, hol található ez a három oldalas könyv, és azt sem, hogyha meglelném, akkor hogyan olvasnám el, ami benne van.
Ezért inkább tovább írom a “képeket”, amíg jönnek nekem.

Nagyon szép kép.
Egy angyal. Nincsen szárnya, de tudom, hogy az. Hamvas, gyermekarca körül sötétszőke hajfürtök vannak. Rövid haja a válláig sem ér le, frufruja fölött homlokpántot visel. A fehér ruhája hosszú, bőujjú, leér a földig. A kezében lantot tart. Nem a reneszánsz lantot, hanem azt, amelyik csak húros, test nélküli. Az egyik kezében mellkasához fogja, a másikkal pengeti. Látom az szép arcát. Az angyal bizonyára énekel, de nem hallom a hangját.
Mögötte mintha világos barna drapéria lenne kifeszítve, egyszínű a háttér. Baloldalról bejön egy hasonló ruházatú, valamivel barnább hajú angyal. Klarinétszerű hangszert fúj, már így érkezik. Jobb oldalt pedig addigra egy hosszabb és az elsőnél szőkébb hajú angyalt látok ülni. A kezében vastag testű, reneszánsz lant van. A háttérben megjelenik egy hárfázó angyal. Kicsi, kerek széken ül. Az arcát nem látom, mert teljes testével a hangszere felé fordul, hosszú barna haját copfban összefogva viseli.
Az angyalok a képen játszanak hangszereiken. Érzem, hogy lenne hely még egy ötödik angyalnak is, de ő nem érkezik meg.
Nem véletlenül. Ő a harsonás angyal. Most éppen pihen. Nem fog egy kép kedvéért ki-be rohangálni.
Zenél a négy angyal, az ötödik helye számomra üresen tátong.
Befejezetlen a kép, de a látvány megszűnik.

Kíváncsian várom, milyen magyarázatot kapok majd.
– A kíváncsiság sok ember vesztét okozta már – ez a magyarázat hangja – sokan nem képesek beletörődni abba, hogy vannak olyan titkok, amelyek nem nyílnak, nem nyílhatnak meg előttük. Nem a rejtélynek örülnek, hanem a hozzá tartozó megfejtésnek, vagy még inkább útnak, amit bejárnak addig, míg a titkot felfedik.
Helytelen. A Titok nagyszerűségét éppen az mutatja, hogy titok marad. Az angyalok a képen addig zenélnek, amíg az ötödik társuk meg nem érkezik, de hogy ez mikor és hogyan következik be, vagy bekövetkezik-e egyáltalán az örökre rejtély marad számodra, számunkra, azok számára, akik a képet látják.
Sokkal jobban jár ilyenkor az az ember, aki a négy angyal zenéjét szeretné hallani, hiszen így is gyönyörű a dallam. Aki titkok után kutat, talán a legfontosabb dolgokat felejti el átélni, de bárhogy igyekszik is, nem jut el a teljességhez, mert az élet úgy szép, ha titkokkal, rejtélyekkel együtt fogadjuk el, és örülünk annak a csodának, amit Isten elénk tár.
A szerelem is addig tart, amíg a másikra csodálattal nézünk, ha úgy érezzük, hogy felfedeztük már társunk minden titkát, akkor megszűnik a varázslat, pedig érdemes ezeket a titkokat nem kutatni, hanem nap mint nap megcsodálni, hiszen minden ember számtalan rejtélyt hordoz magában, amelyek személyiségét varázslatossá teszik.
Érted-e most már miről zenélnek az angyalok?
– Érteni vélem valamennyire, de inkább hallani szeretném.
– Megint túl kíváncsi vagy!

Huszonhetedik kép

Pillangót látok. “Rendes” nappali pávaszem. Egészen olyan, mint a valóságban. A barnás-piros szárnyát is ugyanúgy mozgatja, gyönyörű kék csillan a köröcskéken belül. Teljesen úgy repül, úgy száll le, mit egy igazi élő lepke, mintha éppen itt lenne előttem. Annyi a különbség, hogyha akarom, egészen közelről láthatom a csápjait, a lábait. Viszont nem tudok kivenni rajta minden részletet, így azt sem tudom biztosan, hogy az csak a szárnyai felső végein vannak-e köröcskék, vagy alul is. Azt hiszem, mindkét helyen.
Most széttárja a szárnyait, így jobban látom. Majd meg kell néznem egy fényképet róla, hogy a valódival össze tudjam hasonlítani, mert hiába igyekszem az emlékeimben kutatni, most ez sem működik tökéletesen. Azonban, ha akarom, mégis közvetlenül előttem jelenik meg a lepke. Pár centire a kezemtől, s nem zavarja őt, hogy közben írok. Bezárt barna szárnyakkal vár türelmesen.
Úgy látszik ennyi a kép.
Menj, röpülj! Elengedem a valódinak tűnő képzelt pillangót, és magasan a kerítés fölött elszáll messze.
Munkám lesz még ezzel a képpel, hogy a megjelent pávaszemet egy valódival összevessem.

Az életben mindennel munka van, aki nem dolgozik, csak folyton henyél, unalmasnak találja ezt a földi életet. Persze a munka mindenkinek mást és mást jelent. Már maga a szó is. Van, akiben örömet vált ki, ha meghallja, van akiben nehézséget, kötelességet, netán undort idéz fel. Az a jó munka, amelyet szeretettel végzünk el. Erről a munkáról azt gondoljuk, hogy hasznos. Nekünk magunknak, valakinek, több mindenkinek, bárkinek.
Végül is a munkát nem hasznosság szempontjából kell rangsorolni, sem pénzkeresés céljából, bár van akinek a munka csak ennyit jelent. A munka szépségét kell megtalálni, legyen az bármilyen egyszerű munka is, mint például a mosogatás; vagy akkor is, ha egyszeri alkotás jön létre. Nemcsak a végeredményt kell nézni, hanem magát a folyamatot. A végeredményből ugyanis gyakran tévesen következtetünk magára munkára.

A pillangó nem sok “hasznot” hajt a természetben, azon kívül, hogy beporozza a virágokat, ami természetesen fontos feladat, ám szépségén az emberi szem gyakorta elgyönyörködik, s amikor egy virágra száll, eszünkbe sem jut, hogy ilyenkor a lepke “dolgozik”.
Úgy végezd el a munkádat, ahogyan a pillangók teszik. Ne tűnjön fel senkinek a munkavégzésed, mégis készülj el bármilyen munkáddal, akkor és úgy, amikor és ahogyan az éppen szükséges.

Huszonnyolcadik kép

Amióta Sir Arisztiddel személyes kapcsolatba kerültem, ő bemutatkozott a tekintélyével és a tekercseivel, amik a tűzben elégtek. (Igenis, bánom őket, hogy odavesztek. Most éppen azt mondta, “ne bánd”.) Magam is belekerültem A Végzet Könyvébe a macskákkal, a paddal meg a galambokkal. Nos, azóta történt egy fontos dolog. Kiderült számomra, hogy amikor a magyarázatoknál eddig csak úgy éreztem, hogy mintha diktálná valaki, s olyan gyorsan jöttek, hogy szinte alig bírtam írni – bár önmagának is diktálhat ilyen ütemben az ember – de ebben az esetben az történt, hogy Sir Arisztid diktált nekem. Azóta tudom, hogyan szólítsam meg, beszélgetünk, élcelődünk egymással. Már amennyire egy szellem meg egy ember élcelődni tud. A titkárnőjének neveztem magam, ami annyira talán nem tetszett neki, de valahogy tényleg így van. Ő diktál, én meg írok. A feladat és a könyv jelentős része az övé, én csak várom, amit “mesélni” fog egy-egy képről. Most meg éppen ő volt kíváncsi arra, hogy ezt a titkárnős történetet hogyan mondom el.
– Egy jó titkárnő biztosan kincset ér…
– És az a főnök is, amelyik nem szid, hanem dicsér. Tudom, eleget dolgoztunk mára, de nézzük meg még ezt a képet, hátha érdekes. A szellemek nem fáradnak el?
– Más időnk van.

A kép:
Fekete bárány legel a réten. Teljesen korom fekete. A fű szinte vakító zöld színű. A báránynak nincsen szarva. Most közelebbről látom. Teljesen bárány forma, az orra is fekete. Fekete-barnás a szembogara, amit a fehér szín vesz körül. Kívülről talán ez egyetlen – illetve két szeme lévén: kettő – fehér rész, ami a bárányon van. Az állat hangosan béget, majd trappolva, szokatlan gyors ütemben szaladni kezd, reng rajta a vastag göndörödő fekete szőre.
Eltűnik a kép.

A földön fekete bárányoknak a társadalom elvárásaihoz nem igazodó, oda beilleszkedni nem tudó embereket hívják. A szellemvilágban is vannak fekete bárányok, őket az emberek gonosz szellemeknek, vagy ördögöknek nevezik.
Ahogyan az emberi társadalomban is a fő gond az, hogy ezek az emberek nem veszik fel az adott társadalom szokásait, vagy nem tartják be a törvényeket, és így bűnözőkké válnak, hasonlóan ehhez a sátán katonáinak is az isteni törvények betartása okoz nehézséget.
Ha tudomásul vesszük, hogy az emberi törvények miként változnak, úgy beláthatjuk, hogy ezek a fekete bárányok csak az emberi társadalom szempontjából ártalmasak. Amíg az emberi törvények szerint békében ölni bűn, de háború esetén ugyanezért a tettért kitüntetés jár, addig nem szabad elítélnünk ezeket a fekete bárányokat, hanem megbocsátó szeretettel kell néznünk rájuk, amennyire ez tőlünk lehetségessé válik.
Isten törvényei mások. Soha nem ingadoznak, mindenre és mindenkire egyformán vonatkoznak, ezért a pokolfajzatok, a gonosz szellemek is jóval keményebb elbírálásban részesülnek majd, mint földön élő társaik, és egyszer ennek is eljön az ideje.
Az életet Isten adja, ezért az Ő törvényei szerint azt kioltani minden esetben bűn. Ez alól nincsen felmentés. Kitüntetés sem jár érte, és az ilyen lelkeket odaát hősöknek pedig végképpen nem nevezik. S bár Isten nagylelkű szeretete mindenhová eljut, mindent elér, mindenre kiterjed, még a fekete bárányokra is. Jobb, ha ezek a jámbor állatok Istent meglátva futni kezdenek, s gyapjaikat rázzák egészen addig, míg az szemük fehérjéhez hasonlóan világossá át nem változik.

Huszonkilencedik kép

Egy férfit látok. Láttam már őt a valóságban is, és álmodozásaim során gyakran felidéztem.
Ha voltak olyan képek, amelyekre kétszer rákérdeztem, leírjam-e, erre rá fogok kérdezni háromszor is.
– Miért mutatod nekem ezt a képet?
– Egy képet kértél, mégpedig eléggé parancsolóan. Ezt kaptad.

A férfi középmagas termetű, fekete, egyenes szálú, oldalt elválasztott haja van. Ében fekete, egyetlen ősz szál sincsen benne, pedig az életkora alapján lehetne, az ötvenes éveiben járhat. Kerekded az arca, az alakja kicsit mackós…
– Nem, nem írom ezt tovább! Nem teheted ezt velem. Övön aluli ütés, hogy éppen azt a képet mutatod nekem, amely már régen a lelkembe égett. Elindult a könny az arcomon….
Értsd meg, őt nem tudom leírni. Nagyon éles a fájdalom, ami őt meglátva a szívembe mar..
A magyarázatodat sem érdekel, és nem szeretném, ha bármi is történne ezzel a férfivel…
– Miért bújsz el a fájdalom elől?
– Mert nem akarom, hogy fájjon, és mert képes vagyok arra, hogy elbújjak előle. El tudok bújni. Megtehetem, ezért elbújok.
– Nem érdekel a magyarázatom?
– Nem!
– Megbántottál.
– Te is engem.
Nagyon kérlek, nem tudom, hogyan mondjam el, de nem szeretném ezt a képet.
– Pedig csak őt látod.
– Igen.
– Mit csinál?
– Képek előtt áll, figyelmesen nézeget, a képekhez tartozó leírásokat olvasgatja. Megfordul, felém néz, kérdez. Nem hallom, hogy mit, de az arcán ott az érdeklődés jele.
Továbbsétál. Követve kísérem a teremben.
– Mi történik?
– Megáll az idő…

-Elmondhatom, hogy mit láttál?
– Hallgatlak, és írom, csak várj egy kicsit, amíg összeszedem magam, és képes leszek erre…

A sebek, amelyek a lelkünkben égnek, nem maradnak örökre ott. Begyógyulnak. Előbb-utóbb minden seb begyógyul a lelkünkben, ám kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig tart ez a folyamat. Ne bújj el a fájdalom elől. A fájdalom nemcsak a testnél, hanem a léleknél is jelez. Azt jelenti, hogy valami nincs rendben, beteg vagy. Nem tartod órákon át a tűzben a kezed, mert a fájdalom ezt nem engedi. A Lelki fájdalom ugyanígy működik, jelez neked. Ha elnyomod, vagy megpróbálod elnyomni ezeket a jelzéseket, rosszabbul jársz.
– Mit lehet tenni ilyenkor?
– Semmit. Tűrj, vagy jajgass, mint a testi fájdalomnál, és próbálj meg keresni gyógyszereket. A lelki gyötrelmek gyakran sokkal nagyobb kínokat jelentenek, mint amit a testi fájdalom során átélhet az ember, és lassabban is gyógyulnak. De a feledés jótékony kékszínű virágai lassan befedik lelked égő pontjait, és bár vannak olyan sebek, amelyek halálunkig végigkísérnek, ha már erősen átélted a kínt, ez az idők során enyhülni fog. Ha elmenekülsz a fájdalom elől, mert úgy gondolod, megteheted ezt, újra és újra felbukkan majd, és mint a rosszul eloltott tűznél, a hamu alatt szunnyadó parázs újra lángokba tör ki a hasábokon.
– Ennyi volt a kép? Azt hittem, valami biztatót is mondasz nekem.
– Ne remélj fölöslegesen.
– Miért remélek mégis?
– Mert örök álmodozó vagy! Nem tudod szétválasztani a valóság és a képzelet képeit. Azt gondolod, hogy amit elképzelsz magadnak, az egyszer beteljesedik, ha erősen hiszed.
– Miért nem így van?!
– Így lenne, de még sincs elég hited…

Harmincadik kép

Juharfa. Látom a fa magasan ég felé törő ágait, s azokat is, amelyek alul elterülnek. A levelét közelről hol három ágban szeldeltnek látom zölden, hol pedig fogja magát egyszerűen, és megjelenik Kanada zászlajában, terebélyesen és pirosan.
Mindössze ennyi a kép: a juharfa, a levele “élve” és festve.
– Érdekel a magyarázatom?
– Igen.
– Jól aludtál?
– Jól és hosszan. Sokat aludtam ma éjjel!
– Miről álmodtál?
– Nem tudom, nem emlékszem.
– Szeretnéd tudni?
– Azt, hogy mit álmodtam tegnap éjjel, amire nem emlékszem? Miért lenne fontos az?
– Az emberek mindig másként ítélik meg a dolgokat, mint ahogyan azt valódi fontosságuk megkövetelné. Egy álom, amire nem emlékszünk, bizonyára nem fontos, nem is jut eszünkbe, hogy esetleg lényeges lenne, mivel tudomásunk sincs róla.
A juharfa leveléről Kanada zászlója jut az eszedbe, ezt kapcsolod hozzá gondolatban, mert a saját szempontjaidat érvényesíted a dolgok megítélésekor.
A dolgok fontosságát nem az mutatja, hogy van-e tudomásunk róla, vagy nincsen, sőt az sem, hogy esetleges korábbi ismereteink hozzá fűzhetőek-e.
Hallottam a gondolataid, míg írtál. Az járt a fejedben, hogy a juharfa a levelein át lelélegzik, táplálkozik, s hogy levél nélkül a fa nem élne. Újra hozzátársítottál olyan dolgokat, amikről korábbi ismereteid voltak, pedig a fa és a levél lényegét nem ez mutatja.
Isten teremtette élő-anyag áramlik benne. Ez a levél lényege.
Nehezen fogod megtalálni, de ha majd kinyílik a szemed, látod ezt. Isten mindenütt jelen van.
Mit látsz most?
– Egy levelet, amelyik érez.
– Honnan tudod, hogy érez?
– Fények veszik körül. Kéklő “árnyék” van körülötte és belül is. Láttam már ilyet, vagy ehhez hasonlót képeken.
– Ha valóban látni akarsz, mindent, amit eddig láttál el kell felejtened.