megsimogatnám a hajad
világok röppennének ki az ujjaim közül
fürge álmok ébrednének pergő hajtövekben
az égbe kúsznának egy furcsa ködben
oda ahol lapos kövekre a Hold-angyal éppen leült
megsimogatnám a hajad
remegő könnycsepp hullna a porba
egy részéből harmat lenne
más részéből csillag volna
harmadát az éj megenné
negyedét a föld meginná
ezredrésze halhatatlan
2010.
Tudod, a Tündérem furcsa,
el-elkószál, kis butuska,
kék blúzt vesz fel zöld szoknyához,
aranybarna harisnyát hord
a kezén, a balga,
és a múltkorában láttam,
amikor egy tunikára
pántos nadrágot húzott
– kertész nadrág lehetett –
nyitva voltak a zsebek,
s hol egy béka – nyári tónak maradéka –
hol egy sün – gumifogú nagy fésűn –
kandikált ki onnan.
Már csak ilyen!
De én nagyon szeretem,
mert ha mellém ül a padra,
fejét vállamra hajtja,
felhők szaladnak az égen,
az egyik jegesmedve lesz, a másik részeg
eszkimó vagy fóka,
azon múlva, hogy lihegve
merre fújja trombitáját
szélkirály.
Ha vele együtt nézem,
az is megeshet éppen,
hogy nagyító nő esőcseppben,
– amely egy kerek levélre cseppent,
s ott középen érett kövérre,
ahol legyezőként az erek összefutottak –
üveggyöngy lesz minden zugban,
gyémántporban csillan a murva,
amíg egy kék nünüke hosszú hátán
patakként csurran a tinta,
nem kell hozzá kalamáris,
csak egy papír,
s írjuk máris
hogy fütyült a léprigó,
hová pottyant a dió,
milyen meghitt őszi fagyban
zöld lombjával a kőrisfa
-galamb család otthona:
ha mindhárom fázik –
Ne vedd el tőlem a Tündért,
szépen kérlek.
Látod, nekem másom nincsen,
sem vonatom, sem kiskertem,
rossz ajtómon rossz kilincsem,
nem járom a nagyvilágot,
letérdelek Máriához,
amikor a Kápolnához érve
fehéren ragyog rám palástja szegélye.
Hat ujjából mesék futnak,
száz évet járnak be újra,
amíg rózsaszín ködben
a lelkembe bújnak.
Ez az én giccsem,
messzire hintem,
de azt se bánom,
ha nem száll el máshoz,
lábam elé esik le
ezüstös magnak,
talán kihajt majd,
vagy piroxénné válik
szürke andezitben.
Ne vedd el tőlem a Tündért,
vele együtt várom a herceget,
kócosan most is a kezemet fogja,
és nevet.
Ne vedd el tőlem a Tündért.
Neked adom!
Nézd, már a te kezed fogja,
vidd magaddal,
a tied.
2009. október 20.
Édesanyám, van-e ott mennyország,
ahol az ég kékje álmoddá változik?
Te neveltél rózsák közt szerénynek,
adtál kezet, hogy másokon segítsek,
adtál fület, mely vérzik a jajra,
és szemet is, amelyet lehunyjak,
amikor a szívembe fájdalom hasít.
Édesanyám, vannak-e tündérek,
kik a sóhajt a szádról a Holdig elviszik?
Jaj, nem mondtad, nem mondtad,
hogy a gondom a te gondod százszor,
s hogy a könnycseppek a pillámról
a lelkedet tűzként végigégetik.
Nézz rám, mosolygok,
hagyd, hogy kacagásom
fényként az arcodra szálljon.
Halk szavam hazug mesét varázsol,
glóriát von őszülő hajad fölé,
mert azok a szentek,
akik Krisztusért már megszenvedtek,
itt, a Földön térdre esnek,
ha hallani vélik
aranyként csengő lépteid.
Édesanyám, van-e a jóságnak teste?
Kicsi árvácskák nőttek a kertben,
nem bántja őket a szél,
magasan orgonák lila fürtjeit cibálja,
dongó is fázik,
és remegve mondja el velem,
amit egymagamban nem merek:
Áldd meg Isten az édesanyámat,
és adj neki hosszú életet!
2009.
lángoló álmokba teszem a kezem
igaz némaságom
márciust kigyújtja
szavakat ír a szél
ma
tegnap
holnap
lángoló álmokba teszem a kezem
simogatlak
2010.
Zene hallik, muzsikálnak,
hegedűszót hoz a bánat,
hegedűszó van a szélben,
vele szállnék el az éjjel.
Levendula illattal jött a Megbocsátás,
és én molyoktól félve nem fogtam meg kezét.
Gyönyörű Harmat, ha majd újra erre járnál,
dögszagot árassz, s barátok leszünk, te meg én.
Zene szól most a sötétben,
teliholdból van a végzet,
Rebi nénét viszi hátán,
arany-ég nő karimáján.
2010.
(és valahol távolban ott a Helikon)
szárnyát-vesztett paripám
nem legel a réten
nem legel a réten, istállóba tér be
istállóba tér be
s parazsat eszik
valamikor régen
– csillag volt az égen –
az északi fényben
varázs villogott…
valamikor régen
csillag volt az égen
– s a magány
zörgetett be minden
bús napon
gyönyörű pej paripám
kint legelt a réten
kint legelt a réten, angyalok vigyázták
angyalok vigyázták
gyenge lépteit
aztán csak jöttél Te
szárnyát-vesztett paripám
istállóba tért be
istállóba tért be, parazsat evett
parazsat evett
és friss vizet ivott
aranyos zabláját
maga kérte szépen
maga kérte szépen, ne vigyázzák többet
ne vigyázzák többet
őt az angyalok
nem szökik meg eztán
ha kinő a szárnya
ha kinő a szárnya tüzes éjszakában
tüzes éjszakában
táncol Pégaszosz
valamikor egyszer
csillag lesz az égen
– csillag lesz az égen
és a sarki fényben
majd a Hold ragyog
2012.
Január 1-jén, a kora délelőtti órákban
Há Gábor, 54 éves, szalmatercsi lakos
a megyei kórház intenzív osztályán ébredt.
Hosszú ideig bámulta a mellette fekvő férfit,
akit kicsit kopasznak
és meglehetősen halottnak talált,
majd – miután minden kétséget kizárva
felismerte benne önmagát –
átgázolt a testtel töltött kórházi ágyon,
és a bezárt ablakon keresztül
elhagyta a szobát.
…láttad a rózsákat?
A szirmaik lehulltak sorra,
és tüskés ágaik között
reszketve bújt el a szél…
Há Gábor számára
összefüggéstelenné váltak az események.
Nem tudta meddig, merre járt,
de azt látta,
ahogyan a hideg a markába zárta a várost,
és a havat a háztetőkön tartva
a kéményekbe trombitált…
Az újságosbódé pultján Hírlap,
rajta cím, a cím alatt betűk:
“H. Gábort szilveszter éjjelén
szénmonoxid-mérgezéssel…”
Csíja, bogárka,
szunnyad a málna,
ring a levélke,
édes az álma…
Megenyhült az idő. A falusi temetőben
kásás hó toccsant a lábak alatt.
Gyávának érezte magát, amiért
kedvese, Margit nyomába lép.
A koporsó mellett egyedül nővére állt.
Aztán valahol hátul
meghallott egy beszélgetést:
– Nézted a koszorút?
Láttad a rózsákat?
A szirmaik lehulltak sorra…
…a szirmaik lehulltak sorra
és tüskés ágaik között
reszketve bújt el a szél…
Sárga levelek szálltak le lágyan
a fákról a föld felé,
amikor Margit házához ért.
Bentről kiszűrődött a nő hangja:
– A gyermek Gáboré…
Csíja, bogárka,
szunnyad a málna,
ring a levélke,
édes az álma.
Csíja, babácska,
angyali szárnyon
elmegy apácska,
várja a Fény…
…és Há Gábor megértette végre:
van élet a halál után.
Karácsony idején
fehér pelyhek járnak,
csillagok hullnak le
az egész világnak,
mesékből üzennek,
tisztaságot hoznak,
alázattal kérik,
tegyük le a rosszat.
Karácsony idején
gyúlnak apró fények,
szívünkben a remény
napról-napra ébred.
Fenn, a magas égen
öröm-tüzek szállnak,
készítik a helyet
az Isten fiának.
Karácsony idején
nekem semmim sincsen,
a kisded Jézusnak
elküldöm a versem.
Te, akihez elért,
mondd hozzá pár sorod,
Karácsony éjjelén
elviszik angyalok.
2008.
Rajzok: F. Csilla és V. Ildikó
Jeles Teréz azonos című festményéhez
Téged éppen azért vonzanak a fák
amiért engem is – a lelkükbe látsz
és amíg ecsetvonásaidtól a kép
megtelik – elhangzik egy-egy
könyörgő- s néhány hálaének
tudod a fák is félnek
nézd ezt a csodát
Te azt mondod őszidő
én azt mondom élet
egy anyát látok a három gyermekével
másnak hibásak de neki szépek
s nem apró ágak futnak ott
hanem a szeretet
keresztül-kasul védi a szenteket
alul a lét tüze – felül a vigasz vár
őszidő?!
tényleg mintha ősz lenne itt éppen
a harangok Rómába
a fák az emberekhez térnek
talán bíznak bennünk – nem tudom
2014.
(LirArt)
Hangyaháton
Aranydallamát a nyár
már lustán levelekre írta,
itt-ott
sárguló kottákat fújt a szél.
Felébredt Cé,
tiszta, égi zenére vágyott,
újra ott járt a Keletinél,
és most magára terítette azt a hegedűszót,
amelyet augusztus tizedikén
az egy-igaz-muzsikus elhagyott,
aztán leült és nézte,
ahogyan Gusztáv kezétől barnán zengve
lángra gyúlnak a zongora élő-hangjai,
sárguló kottákat fújt a szél,
megfeketedett Mária karján a gyermek,
hazuggá váltak a gondolatok.
Temetlek bársonyba,
temetlek fénybe.
Homokot szórok rád,
ne lássam arcod,
temetlek bársonyba,
temetlek fénybe,
magamba temetlek,
üvegkoporsóba teszlek
itt a Cyber-térben,
és mosolygok, mint a bolondok,
a világ súlyát egy hangya háton elviszi.
Temetlek bársonyba,
temetlek fénybe,
talán zenés temetés lesz,
nézd, aranydallamát a nyár
már lustán levelekre írta.
2010.
Powered by WordPress & Theme by Anders Norén