I. fejezet

Első kép

Négy angyal jön el a Földre, hosszú sötét kabátot viselnek, egymás után érkeznek sorra, s ahol megjelennek hideg szél kering. A négy égtáj felől állnak egymással szemben, fölfelé néznek, amíg közöttük megnyílik a föld. Kiengedik a sérült lelkeket, és a gonosz varázsa szétterül az égen. Homok színű lesz az alkony, majd a lelkek szürkesége elvegyül a légben, beszivárog a házfalak pórusain, az emberek szemében vörösen fénylik. Az enyémben is ott van, és a tiédben is ott van.

Nehéz a gonosszal szembenézni, de ha megteszed, és látod ön-önmagad, mint kísértetet, utad lesz a fényhez. Újra és újra meg kell találnod lelked árnyait, mert csak így érheted meg, miért vagy itt.

Második kép

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Mindig vannak bárányok, és mindig vannak farkasok. Aki farkasként él, a jóra éhezik. Aki báránynak látja önmagát, az azt gondolja, körülötte gonoszok vannak.
Lásd önmagad farkasnak, de minden cselekedeted a bárányé legyen.
Aki a gonoszt önmagán kívül keresi, az nem fogja belül megtalálni, pedig könnyebb a farkasnak füvet legelni, mint a bárányoknak karmok nélkül megenni a farkasokat. Aki csak éhezik a jóra, szeretettel soha meg nem telhet, aki szeretettel cselekszik, nem éhezik többé, pedig önmaga testét százszor osztja szét.
Azokra a farkasokra, akik bárányként legelnek, aranygyapjú hullik le az égből.

Harmadik kép

Egy fekete párduc ül a ketrecben, sárgászöld szeme élesen villan, nyugtalan.
(Ha mélyen a párduc szemébe nézel, benne meglátod magad.)
Messze kitörne börtönéből, fel s alá járkál, a szabadba vágyik, hogy öljön.
Ezért tartják ketrecben a párducokat.

Balga az, ki kiengedve önmagából a vadállatot, arra számít, hogy az éhezni fog, és zsákmány nélkül visszatér. Mindenkiben lakik egy párduc, aki ölni tud. Ha vérengzés nélkül akarsz élni, tartsd ketrecben a vadállatot.

Negyedik kép

Aranyhajú lányok jönnek fehér ruhában, kezükben hosszú aranykötelet hoznak, fölöttük a kék ég, zöldellő mező a lábuk alatt. Énekelnek. Lerakják a vastag aranyfonalat, aranykígyó lesz belőle, amely előre kúszik, a fejénél ketté válik, két kígyó lesz belőle farkánál összenőve, és ahogyan hasad, elindul két oldalt hátra, hogy egy kört zárjon be önmagával.

Az aranykígyó gyűrűjében élünk mindannyian, szabadon dönthetünk, szabadon léphetünk bármely irányban, de korlátozottak a lehetőségeink. Isten aranygyűrűjéből ki nem törhetünk.
Az Isten szárnyakat adott a madaraknak, hogy a kék eget szeljék. Az ember megirigyelte a madarak szárnyait, szárnyas gépeket épített, és a levegőbe emelkedett.
Az Isten uszonyt adott a halaknak, hogy a vízben éljenek. Az ember uszonyt tett a lábaira, és a víz alá merült.
Az Isten kopárnak teremtette a Holdat, az ember rátette lábnyomát.
Az Isten fényt adott a csillagoknak, az ember most ezzel a fénnyel akar versenyre kelni, pedig a kétfejű aranykígyó közös farka egyre vékonyabb, ha szétválik a két kígyó elindul egymás mellett, és ahol elhaladnak mindent felégetnek, mögöttük semmi nem marad.

Az él jól, aki az aranykígyó gyűrűjét bejárja, de át nem szakítja, el nem vékonyítja. Fogadd el isten jóságát, de ne élj vele vissza. Használd a teremtő erőt, de soha ne gondold, hogy az a tiéd, hiszen Isten csak kölcsönbe adta, és kamatostul kell elszámolnod vele egy napon. Adj hálát az Úrnak, az Ő jóságáért.

Ötödik kép

Egy vízesést látok. Magas szikláról zúg le a mélybe, erős sugárban, szinte fehéren, ahol leér, a víz megnyugszik, majd mélykék, sötét színe lesz. A vízesés mögött barlang sejlik. Valóban az. Bentről is látni a vízfüggönyt, de áthatolni rajta képtelenség, a víznek olyan erős esése, sugara van. Szép kép. Kívülről is szép, és belülről is az.

Nincs hozzá értelmezésem.
Vannak dolgok, amiket elég, ha csak meglátunk, és kívülről is és belülről is szépnek találunk. Kívülről az érzékszerveinkkel fogjuk fel a környezetünket, belülről a lelkünkkel látunk. A lélek birodalma más, mint a kinti világ. Kívülről csak sejlik, mint a vízfüggöny mögötti barlang.
Ha valamit teljes szépségében meg akarunk csodálni, azt a külvilágtól független belső szemünkkel is lássuk.