Édesanyám, van-e ott mennyország,
ahol az ég kékje álmoddá változik?
Te neveltél rózsák közt szerénynek,
adtál kezet, hogy másokon segítsek,
adtál fület, mely vérzik a jajra,
és szemet is, amelyet lehunyjak,
amikor a szívembe fájdalom hasít.
Édesanyám, vannak-e tündérek,
kik a sóhajt a szádról a Holdig elviszik?
Jaj, nem mondtad, nem mondtad,
hogy a gondom a te gondod százszor,
s hogy a könnycseppek a pillámról
a lelkedet tűzként végigégetik.
Nézz rám, mosolygok,
hagyd, hogy kacagásom
fényként az arcodra szálljon.
Halk szavam hazug mesét varázsol,
glóriát von őszülő hajad fölé,
mert azok a szentek,
akik Krisztusért már megszenvedtek,
itt, a Földön térdre esnek,
ha hallani vélik
aranyként csengő lépteid.
Édesanyám, van-e a jóságnak teste?
Kicsi árvácskák nőttek a kertben,
nem bántja őket a szél,
magasan orgonák lila fürtjeit cibálja,
dongó is fázik,
és remegve mondja el velem,
amit egymagamban nem merek:
Áldd meg Isten az édesanyámat,
és adj neki hosszú életet!

2009.