Zene hallik, muzsikálnak,
hegedűszót hoz a bánat,
hegedűszó van a szélben,
vele szállnék el az éjjel.
Levendula illattal jött a Megbocsátás,
és én molyoktól félve nem fogtam meg kezét.
Gyönyörű Harmat, ha majd újra erre járnál,
dögszagot árassz, s barátok leszünk, te meg én.
Zene szól most a sötétben,
teliholdból van a végzet,
Rebi nénét viszi hátán,
arany-ég nő karimáján.
2010.
(és valahol távolban ott a Helikon)
szárnyát-vesztett paripám
nem legel a réten
nem legel a réten, istállóba tér be
istállóba tér be
s parazsat eszik
valamikor régen
– csillag volt az égen –
az északi fényben
varázs villogott…
valamikor régen
csillag volt az égen
– s a magány
zörgetett be minden
bús napon
gyönyörű pej paripám
kint legelt a réten
kint legelt a réten, angyalok vigyázták
angyalok vigyázták
gyenge lépteit
aztán csak jöttél Te
szárnyát-vesztett paripám
istállóba tért be
istállóba tért be, parazsat evett
parazsat evett
és friss vizet ivott
aranyos zabláját
maga kérte szépen
maga kérte szépen, ne vigyázzák többet
ne vigyázzák többet
őt az angyalok
nem szökik meg eztán
ha kinő a szárnya
ha kinő a szárnya tüzes éjszakában
tüzes éjszakában
táncol Pégaszosz
valamikor egyszer
csillag lesz az égen
– csillag lesz az égen
és a sarki fényben
majd a Hold ragyog
2012.
Január 1-jén, a kora délelőtti órákban
Há Gábor, 54 éves, szalmatercsi lakos
a megyei kórház intenzív osztályán ébredt.
Hosszú ideig bámulta a mellette fekvő férfit,
akit kicsit kopasznak
és meglehetősen halottnak talált,
majd – miután minden kétséget kizárva
felismerte benne önmagát –
átgázolt a testtel töltött kórházi ágyon,
és a bezárt ablakon keresztül
elhagyta a szobát.
…láttad a rózsákat?
A szirmaik lehulltak sorra,
és tüskés ágaik között
reszketve bújt el a szél…
Há Gábor számára
összefüggéstelenné váltak az események.
Nem tudta meddig, merre járt,
de azt látta,
ahogyan a hideg a markába zárta a várost,
és a havat a háztetőkön tartva
a kéményekbe trombitált…
Az újságosbódé pultján Hírlap,
rajta cím, a cím alatt betűk:
“H. Gábort szilveszter éjjelén
szénmonoxid-mérgezéssel…”
Csíja, bogárka,
szunnyad a málna,
ring a levélke,
édes az álma…
Megenyhült az idő. A falusi temetőben
kásás hó toccsant a lábak alatt.
Gyávának érezte magát, amiért
kedvese, Margit nyomába lép.
A koporsó mellett egyedül nővére állt.
Aztán valahol hátul
meghallott egy beszélgetést:
– Nézted a koszorút?
Láttad a rózsákat?
A szirmaik lehulltak sorra…
…a szirmaik lehulltak sorra
és tüskés ágaik között
reszketve bújt el a szél…
Sárga levelek szálltak le lágyan
a fákról a föld felé,
amikor Margit házához ért.
Bentről kiszűrődött a nő hangja:
– A gyermek Gáboré…
Csíja, bogárka,
szunnyad a málna,
ring a levélke,
édes az álma.
Csíja, babácska,
angyali szárnyon
elmegy apácska,
várja a Fény…
…és Há Gábor megértette végre:
van élet a halál után.
Karácsony idején
fehér pelyhek járnak,
csillagok hullnak le
az egész világnak,
mesékből üzennek,
tisztaságot hoznak,
alázattal kérik,
tegyük le a rosszat.
Karácsony idején
gyúlnak apró fények,
szívünkben a remény
napról-napra ébred.
Fenn, a magas égen
öröm-tüzek szállnak,
készítik a helyet
az Isten fiának.
Karácsony idején
nekem semmim sincsen,
a kisded Jézusnak
elküldöm a versem.
Te, akihez elért,
mondd hozzá pár sorod,
Karácsony éjjelén
elviszik angyalok.
2008.
Rajzok: F. Csilla és V. Ildikó
Jeles Teréz azonos című festményéhez
Téged éppen azért vonzanak a fák
amiért engem is – a lelkükbe látsz
és amíg ecsetvonásaidtól a kép
megtelik – elhangzik egy-egy
könyörgő- s néhány hálaének
tudod a fák is félnek
nézd ezt a csodát
Te azt mondod őszidő
én azt mondom élet
egy anyát látok a három gyermekével
másnak hibásak de neki szépek
s nem apró ágak futnak ott
hanem a szeretet
keresztül-kasul védi a szenteket
alul a lét tüze – felül a vigasz vár
őszidő?!
tényleg mintha ősz lenne itt éppen
a harangok Rómába
a fák az emberekhez térnek
talán bíznak bennünk – nem tudom
2014.
(LirArt)
Hangyaháton
Aranydallamát a nyár
már lustán levelekre írta,
itt-ott
sárguló kottákat fújt a szél.
Felébredt Cé,
tiszta, égi zenére vágyott,
újra ott járt a Keletinél,
és most magára terítette azt a hegedűszót,
amelyet augusztus tizedikén
az egy-igaz-muzsikus elhagyott,
aztán leült és nézte,
ahogyan Gusztáv kezétől barnán zengve
lángra gyúlnak a zongora élő-hangjai,
sárguló kottákat fújt a szél,
megfeketedett Mária karján a gyermek,
hazuggá váltak a gondolatok.
Temetlek bársonyba,
temetlek fénybe.
Homokot szórok rád,
ne lássam arcod,
temetlek bársonyba,
temetlek fénybe,
magamba temetlek,
üvegkoporsóba teszlek
itt a Cyber-térben,
és mosolygok, mint a bolondok,
a világ súlyát egy hangya háton elviszi.
Temetlek bársonyba,
temetlek fénybe,
talán zenés temetés lesz,
nézd, aranydallamát a nyár
már lustán levelekre írta.
2010.
a határban zsongó gépbogárkák
bálákba gyúrják a szalmát
arany-illata leng a nyárnak
Danielisz
összeszedi
inge alá teszi
mindenhová
magával hordja
roskadozó szilvafák
terítik le terhüket
lassan
kék lesz a föld
Danielisz nadrágjának kékje
szégyellős pókfonál
nyílik az alkonyi égre
rajta egy fénysugár számol perceket
Danielisz
gyere
ha majd ideérsz
csak állunk mozdulatlan
és nap-vörös hajadra csillagot szór az éj
2011.
lángoló fényben égnek a szirmok
csodaszót suttog a reggeli ég
bölcs-ragyogásban bibeszál hajlong
aranyló tükör lesz minden növény
látod az Isten hozzád is szól majd
ha ránézel és a rabja leszel
csak Őt tükrözni nagy felelősség
– de értelmet nyerhet az életed
2013.
Áldd meg Isten a kicsinyeket, akiket a gondjainkra bíztál. Áldd meg a magatehetetleneket, és áldd meg a járóképeseket. Áldd meg mind, akik járókerettel, kerekesszékkel, fekve vagy ülve, lassan vagy szaladva-járva itt vannak velünk. Szólj azokhoz, akik nem tudnak beszélni, hallgasd meg azokat, akik nem hallanak. A Te világosságod legyen a világtalanok fénye, a Te értelmed mindannyiunk reménye. Adj vigaszt a síróknak, nyugalmat a nyugtalanoknak, és tölts még több derűt a derűseknek, hogy a mosolyukkal bearanyozzák az életünk.
Áldd meg Isten mindazokat, akik a kicsinyeket gondozzák.
Áldd meg Isten azokat, akik a ruhájukat mossák. A Te szellőd szárítsa boldoggá a lelküket. Áldd meg Isten azokat, akik a padlót fényesítik a lépteik alatt. A Te kezed fogja meg a kezüket. Áldd meg Isten azokat, akik a zárat megjavítják. A Te kulcsod kávája nyissa meg a szívüket. Áldd meg Isten azokat, akik a kicsinyek ebédjét készítik. A Te kendőd törölje le a homlokukról a harmatot. Áldd meg Isten azt, aki a függönyöket varrja, gyémántgyűszűddel segítsd a terveit. Áldd meg Isten azokat, akik a kapuban őrködnek, Te vigyázz őrájuk nappal és éjjel is. Áldd meg Isten azokat, akik az utasokat hordják, Te vezessed őket napban és szélben is. Áldd meg Isten azokat, akik a kicsinyek ruháját elhozzák, áldd meg Isten azokat, akik az arcukat megmossák, áldd meg Isten azokat, akik a kanalat a kezükbe adják, áldd meg Isten azokat, akik a kenyeret a szájukba teszik, áldd meg Isten azokat, akik a kicsinyek álmai felett virrasztanak. Áldd meg Isten őket, és tegyél így Te is velük: virrassz felettük, hogy az álmaik valóra váljanak,nagy kanállal kínáld meg őket, ha a földi javakból mérsz nekik, és a legszebb ruhádat add rájuk, hogy a lelkük Neked tündököljön.
Áldd meg Isten azokat, akik a kicsinyeket nap mint nap gyógyítják. Te legyél a legfőbb gyógyítójuk. Áldd meg Isten azokat, akik a kicsinyek értelmét táplálják, áldd meg Isten azokat, akik a kicsinyeknek a lelkét gondozzák. Te hordozd a válladon az ő életüket. Áldd meg Isten azokat, akik a kicsinyek gondjait felfogják, összegzik, ismerik, iktatják. A Te Napod szépséges ereje ragyogjon rájuk nyáron és télen is. Magasságos Isten, aki gyermekként értünk emberré lett, áldást kérünk erre az otthonra, és azt, hogy a szeretet áradjon szét a szíveken. Áldd meg Isten az otthonunk vezetőit, hogy az igazi ajándék mindig velünk legyen.
Áldd meg Isten az intézmények vezetőit, mindazokat, akik most itt vannak, és mindazokat, akik otthon szolgálnak, hogy az igazi ajándék minden intézményben jelen legyen. Áldd meg Isten ezt a két napot, hogy Nálad elcsendesedve, és a Te dicsőségedre tegyünk most „együtt egymásért” mindent.
Áldd meg Isten a kicsinyek lelkipásztorait, legyen velünk a hit, remény és szeretet. Legfőképp a szeretet.
(Laktam sűrű erdőt,
laktam másvilágot,
csipke tüzén sírtam,
s elbújtam arra, hol a varjú se károg.
Bárhol is voltam, veled nem lehettem.)
Anyácskám, létem pillangó-álom.
(Arra járt velem a szerelem az éjjel,
ahol a halál nem mer átkelni csónakon,
arra járt velem a szerelem az éjjel,
ahol az érintés ont rózsaillatot.)
Anyácskám, emlékszel,
azon a nyáron, amikor a libacsapat otthagyott,
káromkodjak – mondtad – könnyeimet látva,
én hazudtam neked akkor ott
drága bizalmadért olcsó lúd-bűnbánatot.
(Laktam sűrű erdőt,
halál-dalt írtam szürke csónakon.)
Anyácskám, látod, most is félek,
becsapott világ ring ajtóm előtt,
valahol talán keresek kulcsot.
(Arra járnék már, ahol a mosolyod felébred,
altatót dúdolnék, mint az őrangyalod,
arra járnék már, ahol szemed tüzében
születnek szokatlan csillagok,
keskeny úton jönnék, lehet, lábujjhegyen,
s amikor elmennék, ajkam elrebegné
azt az egy nevet…)
2011.
Powered by WordPress & Theme by Anders Norén