Ne vedd el tőlem a Tündért.
Nem hagyom.
Alkudozhatsz bármi másról,
éji pókról, zöld virágról,
átokról vagy megnyugvásról,
vihetsz kecskét, őzet, házat,
képeskönyvet, CD-t százat,
de ne vedd el tőlem a Tündért,
mert nem hagyom.

Tudod, a Tündérem furcsa,
el-elkószál, kis butuska,
kék blúzt vesz fel zöld szoknyához,
aranybarna harisnyát hord
a kezén, a balga,
és a múltkorában láttam,
amikor egy tunikára
pántos nadrágot húzott
– kertész nadrág lehetett –
nyitva voltak a zsebek,
s hol egy béka – nyári tónak maradéka –
hol egy sün – gumifogú nagy fésűn –
kandikált ki onnan.

Már csak ilyen!
De én nagyon szeretem,
mert ha mellém ül a padra,
fejét vállamra hajtja,
felhők szaladnak az égen,
az egyik jegesmedve lesz, a másik részeg
eszkimó vagy fóka,
azon múlva, hogy lihegve
merre fújja trombitáját
szélkirály.
Ha vele együtt nézem,
az is megeshet éppen,
hogy nagyító nő esőcseppben,
– amely egy kerek levélre cseppent,
s ott középen érett kövérre,
ahol legyezőként az erek összefutottak –
üveggyöngy lesz minden zugban,
gyémántporban csillan a murva,
amíg egy kék nünüke hosszú hátán
patakként csurran a tinta,
nem kell hozzá kalamáris,
csak egy papír,
s írjuk máris
hogy fütyült a léprigó,
hová pottyant a dió,
milyen meghitt őszi fagyban
zöld lombjával a kőrisfa
-galamb család otthona:
ha mindhárom fázik –

Ne vedd el tőlem a Tündért,
szépen kérlek.
Látod, nekem másom nincsen,
sem vonatom, sem kiskertem,
rossz ajtómon rossz kilincsem,
nem járom a nagyvilágot,
letérdelek Máriához,
amikor a Kápolnához érve
fehéren ragyog rám palástja szegélye.
Hat ujjából mesék futnak,
száz évet járnak be újra,
amíg rózsaszín ködben
a lelkembe bújnak.
Ez az én giccsem,
messzire hintem,
de azt se bánom,
ha nem száll el máshoz,
lábam elé esik le
ezüstös magnak,
talán kihajt majd,
vagy piroxénné válik
szürke andezitben.

Ne vedd el tőlem a Tündért,
vele együtt várom a herceget,
kócosan most is a kezemet fogja,
és nevet.

Ne vedd el tőlem a Tündért.
Neked adom!
Nézd, már a te kezed fogja,
vidd magaddal,
a tied.

2009. október 20.