Lámpafény az esti ködben –
Egy halvány sugár
elmerengve
messze menne,
– bár rám vetülne –
de csak körbejár.

(Néha éjjel betakar
a remény halk szava.
Alszik az Isten.
Nem megyek haza.)

Lámpafény
az esti ködben
kékbe bújna,
földre jönne,
hozzád érne,
csillagokig elrepülne,
most élete fáj.

(Didergő angyalok
járnak a szélben,
kezükben gyűrött papírlapok,
szemétbe dobják majd
azon a héten,
amikor szeretve meghalok.)

“Moon River” –
álmos sóhajok.
Tudod, kedves, hol lehetnék?
Mosolygok,
mert mindig ott vagyok.

(.. és mindig veled leszek eztán,
– zsongó képzeletben –
a Nap a Holdra lép,
s már rég nem számít,
hogy tisztán
vagy hamisan fütyülte
akkor Neil Armstrong
a világ kedvenc slágerét.)

“Moon River” –
pillámra száll a dal,
megmártózik egy könnycseppben,
giccses bagoly
hú-t lihegve
hozzád viszi majd.

(Angyalok járnak a zöldellő réten,
hajukban szellő, az arcuk a csend.
Angyalok járnak a zöldellő réten,
Nekik Sinatra most is énekelt.)

Láttál baglyot téli égen?
Oly puhán száll, hangtalan –
így érjen melléd a lelkem,
örökkön örökké körben,
mint lámpafény az esti ködben,
megőrizve vágyamat.

2010.

Ábrahám Béla azonos című festményéhez

alul a puszta
felül felhő-tenger
lebegő fényeken száll fel egy sóhaj

szürke gém
áll
az ág hegyén

szürke gém
amíg bordóba
meleg-barnába öltözött az ég
addig rád a Nap sötét gyász-ruhát adott
veled fázik a rét
és veled fáznak a meg-nem-született csillagok
szürke gém
veled fázom én is…
de ha egyszer véget ér a tél
meglásd
szárnyra kapunk majd
és lebegő fényeken felrepülünk
a meleg-barna égen
mint az egyszeri sóhaj…
(… a párod
tán rodoszi luxusnyaralásra vágyik
de elég
ha eljuttok a fészekrakásig
és lesz víz és lesz élelem…)

én…
… már régen nem vágyom semmire…
csak az Istent szeretném látni …
…
alul a puszta
felül felhő-tenger…
szürke gém
apró bíbor-imákon
mind
áttelelünk majd

2013.

Ábrahám Béla az Evokáció 2 pályázat eredményhirdetése után volt olyan nagylelkű, hogy “kiegészítette” a díjazást, amit aztán Vázsonyi Judit eljuttatott hozzám.  S talán mondanom sem kell, hogy azóta is igen nagy becsben tartom az “Áttelelés”-t.

A tél fehér ruhát adott a tájra,
hetek telnek, s a fagy faggyal jár párban,
amíg a jég csipkét vert a füveken,
szobám falán megbarnult a türelem.

2009.

Ne sírj, Bragi,
fekete nadálytő virágzik a réten,
lesz még jó orvosság,
a sebed majd beforr.

Ne sírj, Bragi,
csak én látom, hol vérzel,
összetört árnyak közt
viszlek át szabadon.

Valkűrök várnak.
Szivárványhíd vezet
fel a Valhallához.
Előttünk Huginn száll.
Mögöttünk Muninn száll.
Már nyílnak a kapuk.

Zokogj, Bragi, zokogj,
mert eltűntek a hollók.
Zokogj, Bragi, zokogj,
mert záródnak a kapuk.

Zokogj, Bragi, zokogj!
Káromkodjunk!
A hitvány rímek
és a trágár szavak tömkelegében
már nem látom,
ha vérzel,
s talán jobb az úgy.

Fekete nadálytő virágzik a réten,
felette köröz két aranyszájú holló.
Bragi meg én
csak ülünk,
bámuljuk őket,
és nem káromkodunk.