összefonódva
– Pistinek –

hajszálerek szövik át a Holdat
és hajszálerek szövik át az életet
minden mozgó
s minden mozdulatlan
fényévek röptetnek csillag-perceket
szemeiden ébred fel a hajnal
emlékek lesznek
az elhagyott városok csupán
minden mozgó
s minden mozdulatlan
a csókod
a hangod
egy érintés egy meghitt pillanatban
amely elindul
hogy semmivé legyen
s ha utolérem – ott a végtelen
hajszálerek szövik át a földet
a fény a vízből életet teremt
ezer levél rezdül meg a szélben
fává válni áldás s értelem
minden mozgó
súgod
és minden mozdulatlan
felelem neked
vagyunk a fa
gyökér
virág
érzet s érzelem

2013.

boldogok

boldogok
akik a fénybe kapaszkodnak
és a Napba néznek
(anyám fénye meleg-láthatatlan
arca zengő-tükör-varázslat
életre kelt telihold)

boldogok
akik megtanulták a Miatyánkot
(mert volt
aki megtanítsa nékik azt)

boldogok
akik reggelit kaptak
(emlékszem
már nagyobbacska voltam
ő kora hajnalban dolgozni ment
de mindig készített reggelit
a konyhaasztalunkra)

boldogok
akik felhívhatnak valakit
amikor bajba kerülnek
vagy csak úgy
(a hetvenedik születésnapja előtt
a nővérem engem biztatott fel
faggassam ki őt
minek örülne
talán jó ajándék lenne egy lengyelországi zarándokút
ő azt mondta
imádkozni itthon a sarokban is lehet
nincs szüksége semmire
de ha mégis valamit venni akarunk
akkor egy mobiltelefont
mert a gazdagoknak az van)
meglepődtem s elmosolyodtam
anyám
az élet mindig gazdag
paraszt-szoknyád ráncaiba bújnak a hála-fillérek
és megsokasodnak

boldogok
akik május első vasárnapján köszönteni tudnak
(már egy ideje suta versikéket írogatok neki nagy-titokban)

boldogok
akiknek példaképük van
(anyám teheneket őrzött lyánka korában
tőlem a libák is eltrappoltak
ő rétest süt még mindig
s panaszkodik
hogy elfárad
hetvenkét évesen
én igazi rétest soha sem sütöttem
és elfáradok már attól is
ha az ő izzadság-cseppjeit meglesem)

boldogok
akik a mennyek kapujáig jutnak
(az én anyám maga a mennyország
s bölcs-menedékem ebben a földi viharban)

boldogok
akik zeneszót hallanak a hangzavarban
(nekem nincs dalom
csak parányi tündérmesék
és némán hervadó virágok
pihennek a szívemen)

boldogok
akik a fénybe kapaszkodnak
és a Napba néznek
anyám a fény
anyám a Nap
világít nékem ítéletidőben
és akkor is
ha néha az Úr a karjaiba kap

2013.

én pornak születtem
és pornak maradtam
nagy tisztesség ez
s ha látnál nagyobbnak
elmondom újra hogy
pornak születtem
pornak maradtam
és nagy tisztesség ez mert
fölöttem nincs más
csak az Isten

s hogy mért éppen a kiszéhez
hol űzhetnénk ki a sötétséget jobban
embernek születtem
embernek maradtam
“haj ki kisze haj ki
a szandai várba…”
kiszének születtem
kiszének maradtam
s látod
bárhogy is van
nincs más fölöttem
csak az Isten
jaj ha egyszer költő lennék
kiűzném a sötétséget
kivinném a betegséget
szétzúznám a szemétséget
jobban
jaj ha egyszer költő lennék
mellettem lenne az Isten

2014

mögötted kellene lennem
észrevétlen-halkan
csillagokat keresnék a lábnyomodban
az árnyékodat eltenném egy sugaras-szatyorba
hogy fények nélkül is majd velem legyen

mögötted kellene lennem
s ha előttünk az északi szél dalol
felfognék minden parányt
minden illatot
amelyet a tested elhagy

mögötted kellene lennem
a fülledt nyári éjszakákon
és ezen a hűvös márciusi hajnalon
elmondanék neked mindent
amit az álmokról tudok –
aki a füvek-fonalán él
az a Kozmosz békéjén terem –
mély-bordó csokoládévirágok között járok

mögötted kellene lennem
s mély-bordó csokoládévirágok között járok
mert te itt vagy velem

mögötted vagyok
és te előttem vagy
előtted vagyok
és te előttem vagy

kinőttél belőlem
és ahogyan körbefonlak
nősz előttem fel
egyre magasabbra
leszel égi oltár
mennyei álom
imádsággá válsz egy ezüst-csillámon
s leszel te –
az utolsó sóhajom ezen a földi-világon

2014.

Sárga virágok nyílnak a kertben,
harmaton izzik a reggeli fény,
tollat igazgat szemben a gerle,
zöldek a bokrok az ág tetején.

Harmaton izzik a reggeli fény,
harmaton elszáll vélem az élet,
zöldek a bokrok az ág tetején,
szürke palástban földre lenézek.

Harmaton elszáll vélem az élet,
új-tavasz elveszi tőlem a dalt,
szürke palástban földre lenézek,
látom a bús rögön álmait.

Új-tavasz elveszi tőlem a dalt,
küldi madárnak, fújja a szélbe,
látom a bús rögön álmait,
szárnyakon ültek, sírtak az éjjel.

Küldi madárnak, fújja a szélbe,
jönnek is érte a jó madarak,
szárnyakon ültek, sírtak az éjjel,
s torkukat égeti most a tavasz.

2009.

Lámpafény az esti ködben –
Egy halvány sugár
elmerengve
messze menne,
– bár rám vetülne –
de csak körbejár.

(Néha éjjel betakar
a remény halk szava.
Alszik az Isten.
Nem megyek haza.)

Lámpafény
az esti ködben
kékbe bújna,
földre jönne,
hozzád érne,
csillagokig elrepülne,
most élete fáj.

(Didergő angyalok
járnak a szélben,
kezükben gyűrött papírlapok,
szemétbe dobják majd
azon a héten,
amikor szeretve meghalok.)

“Moon River” –
álmos sóhajok.
Tudod, kedves, hol lehetnék?
Mosolygok,
mert mindig ott vagyok.

(.. és mindig veled leszek eztán,
– zsongó képzeletben –
a Nap a Holdra lép,
s már rég nem számít,
hogy tisztán
vagy hamisan fütyülte
akkor Neil Armstrong
a világ kedvenc slágerét.)

“Moon River” –
pillámra száll a dal,
megmártózik egy könnycseppben,
giccses bagoly
hú-t lihegve
hozzád viszi majd.

(Angyalok járnak a zöldellő réten,
hajukban szellő, az arcuk a csend.
Angyalok járnak a zöldellő réten,
Nekik Sinatra most is énekelt.)

Láttál baglyot téli égen?
Oly puhán száll, hangtalan –
így érjen melléd a lelkem,
örökkön örökké körben,
mint lámpafény az esti ködben,
megőrizve vágyamat.

2010.

Ábrahám Béla azonos című festményéhez

alul a puszta
felül felhő-tenger
lebegő fényeken száll fel egy sóhaj

szürke gém
áll
az ág hegyén

szürke gém
amíg bordóba
meleg-barnába öltözött az ég
addig rád a Nap sötét gyász-ruhát adott
veled fázik a rét
és veled fáznak a meg-nem-született csillagok
szürke gém
veled fázom én is…
de ha egyszer véget ér a tél
meglásd
szárnyra kapunk majd
és lebegő fényeken felrepülünk
a meleg-barna égen
mint az egyszeri sóhaj…
(… a párod
tán rodoszi luxusnyaralásra vágyik
de elég
ha eljuttok a fészekrakásig
és lesz víz és lesz élelem…)

én…
… már régen nem vágyom semmire…
csak az Istent szeretném látni …
…
alul a puszta
felül felhő-tenger…
szürke gém
apró bíbor-imákon
mind
áttelelünk majd

2013.

Ábrahám Béla az Evokáció 2 pályázat eredményhirdetése után volt olyan nagylelkű, hogy “kiegészítette” a díjazást, amit aztán Vázsonyi Judit eljuttatott hozzám.  S talán mondanom sem kell, hogy azóta is igen nagy becsben tartom az “Áttelelés”-t.