V. fejezet

Huszonegyedik kép

Sir Arisztid. De lehet, hogy Aristid. Angliában élt.
A korszakkal és az évszázaddal mind a ketten bajban vagyunk. A XVI. századtól a XIX.-ig lehet bármi. Őt magát kétféle alakban látom.
Az első képen tekintélyes a megjelenése. Hosszú, sötét, malaclopó-szerű kabátot visel. A fején kalapja, érdekes, magas. Nem túl széles, de nem is keskeny karimája van. A haja hullámos, félhosszú, barna. Fehér fodros a zsabója. (Azt hiszem, így hívják azt az előkét, ami az ingnyakból a mellényre kilóg.) Selyem mellénye van. Mintás. Rajta óralánc, amely a zsebből, azt hiszem, a gombig fityeg.
Magas, de inkább nagy termetű, mint kövér. Mindazon által a tekintélyes szó testét is megilleti. Az egész megjelenése sugározza az adott társadalomban lévő megbecsült helyét.
Sir Arisztid alkímiával foglalkozott. A látomásait írta le, de ezek soha nem láttak napvilágot.

A második kép már siralmas. Egészen tisztán látok egy pincehelyiséget. Rendetlen, koszos, ablaktalan. Fáklya világítja meg, amely kormos füsttel ég. Lehet, hogy hátul a polcokon különféle üvegecskék vannak, de oda már nem ér el a fény. Ami biztos: egy egyszerű, megmunkálatlan faasztal. Az asztalon lúdtoll. Tintatartó. Pergamenszerű, sárgás lapok. Az írás szépen indul, aztán a betűk megnőnek, ákom-bákomok lesznek. Pacák vannak alul a sárga lapon.
Arisztid lefogyott. Arca beesett. Termete is mintha kisebb lenne. Sovány, vézna. Szakállat visel, haja csapzott. Nem ősz, hanem sárga, fakó színe van. Egy ing van rajta, az is sárgás, megviselt.
A sarokban guggol, majd fel-alá járkál. A fáklya sercegve ég. Fölötte feketén kormos a fal.
Lefekszik egy priccs-szerű helyre a pincében. Arisztid meghal.
Szolgálók találják meg. Kiviszik. Az egyikük fehér főkötőben van. Ő szedi össze a sárga lapokat. Az udvaron tüzet gyújt, és más holmikkal együtt elégeti.

Kora reggelről írom a képeket. Nehezen kapok levegőt. Sírás kerülget. Nagyon fáj látnom azt a tüzet és az égő tekercseket.

Minden ember, vagy csaknem minden ember életében bekövetkezik egy olyan pillanat, amikor azt hiszi, élete, földi pályafutása értelmet nyer. Pedig ez nem így van. Csupán önbecsapás, ha bármely dologról azt hisszük, vagy bármely dologra azt mondjuk, hogy én itt e földön ezért vagy azért éltem. Földi életünk összes értelme annyi, hogy Isten szeretetre tanít minket. Ne lelkesedj, hát, túlzottan nemes földi eszmékért, vagy célokért, mert a földi lét értelmét odaát már teljesen más megvilágításban fogod találni. De tégy meg mindent, amit itt a földön jó szándékkal és saját akaratodból megtehetsz, hogy Isten szerető fényét embertársaidnak közvetíthesd.

Sir Arisztid, azt kérte, hogy az ő képét külön jelenítsem meg. Én pedig így teszek. Ezért a képeket fejezetekre osztom, és a huszonegyedik kép külön fejezetben lesz itt A Végzet Könyvében. Neki. Mert úgy érzem, hálával tartozom ezekért a képekért és magyarázatokért.

Sir Arisztid, Isten békéje legyen a Te lelkeddel.

Ungvárit / Klóropál

A klóropál vagy más néven ungvárit az opál egyik változata, víztartalmú és kovasavban igen gazdag vasszilikát, sárgás-zöld színű ásvány.
(H6Fe2Si3O12 + 2H2O)

Az OPÁL amorf rendszerben kristályosodó színtelen vagy fehér, vörös, színjátszó, barna, sárga, zöld, szürke és kék színekben előforduló ásvány.
Az oxidok és hidroxidok osztályába tartozik. A kvarc-csoport tagja.

Hidrotermálisan kiömlési kőzetekben és tufákban, vulkáni kőzetek és tuffitok különböző típusaiban, üledékes kőzetekben, szerves üledékekben, hévforrásokban, ritkán hidrotermális erekben, másodlagosan különböző kőzetek mállási öveiben képződik.

Változatai: üvegopál / hialit (színtelen, víztiszta, üvegszerű), tejopál (tejfehér, áttetsző), nemesopál (színjátszó, opalizáló), tűzopál (vörös, narancsvörös, vörösbarna, átlátszó-áttetsző), feketeopál (fekete), májopál (barna árnyalataiban jelenik meg), viaszopál (sárgásbarna), ungvárit / kloropál (zöld, nontronittal szoros összenövés), jáspopál (vörösbarna, vörös, hematit színezi), faopál (amikor az opálanyag növényi részeket kövesít).

Hatásai: A zöld opál a szív köve. Gyógyítja a májat, a vesét és az ivarmirigyeket.

IV. fejezet

Tizenhatodik kép

Kerítés. Öntött vasból készült. Nagyon szép munka. Sokfelé meghajló, domború, homorú, légies. Fekete. Alul téglafalacska, két oldalt egy-egy téglaoszlop. Égetett dísztéglából, fugázottan. Csiszolt műkőlapok védik a téglalábazatot és felül az oszlopot. A kerítés mögött gondozott park-szerű udvar. Pázsit, bokrok. Látni az emeletes épület falát, a járdát követő lépcsőfeljáratot, egy földszinti ablakot. Valamilyen közintézmény udvara lehet, de mindenképpen valaki számára fontos, szépen gondozott városi épület. Iskola vagy középiskola. Már látszik az ovális alakú fehér tábla a bejárat melletti falon jobb oldalán. Fekete betűk körben, címer lehet középen. Most nincs a lépcsőn senki, de el lehet képzelni, ahogy néhány jól nevelt diák a könyveit mellkasához szorítva sétálgat, beszélget ott. Most zárva van az ablak, de el lehet képzelni, hogy kinyitva hallanánk az énekórán előskálázó tanárnő hangjait, és a kórusban ráfelelő, megismételt skálát. Hallom. Látom a tanárnőt, a diákokat. Aztán újra a zárt ablakot, az udvart, a pázsitot. A kerítés íves pálcái előtt, kint a járdán vagyok.

Nagyon szűk hely az, ami a képzeletet és a valóságot összeköti. Egy keskeny és többnyire sötét folyosó, ahol az egyik fénylő teremből kilépve a másikba átjutunk. Gyakran közlekedünk ezen a folyosón, szét sem nézünk, átlépünk a másik terembe, mert akik a folyosón ott rekednek, azok őrületek lesznek. Őrültek lesznek a folyosón meg nem álló, szabályosan közlekedő emberek szemében, és amíg a szabályossághoz hozzátartozik, hogy a képzelet terméből a művészek és a feltalálók átviszik az ott látott dolgokat, addig szabálytalannak tűnik, ha a valóság részeit átvisszük a képzeletünkbe. Pedig átvisszük minden este, és ez éjjelente álmainkban jelenik meg.
Nem szeretünk a folyosón megállni. Pedig érdekes hely, főként ha a két nyitott szemben lévő teremből is fény ömlik rá. Ilyenkor látjuk azt a könyvet szorongató diákot az iskola lépcsőjén, aki talán nem volt ott soha, és ilyenkor van az, hogy halljuk a tanteremből hogyan szűrődik ki az énekszó, a muzsika, azok a hangok, amik talán még nem voltak, és nem is lesznek ott soha.
Foggal-körömmel ragaszkodunk a leírható, megfogható, megismerhető világhoz, és gondosan bezárjuk az ajtókat magunk mögött, sötétben hagyva a folyosót, ami a nyitott ajtók között a fényben fürdene.

Tizenhetedik kép

Zöld mező. Egy domboldal. Középen a domboldalon, mintha nem is a mezőn lenne, de mégis ott van beszúrva: egy kard. Mellette megjelenik egy fiúcska. Tíz év körüli, kerekded arca és hullámos, hosszabb, barna haja van. Csaknem meztelen, egyetlen fehér ágyéktakarót visel. Talán már láttam egy festményen ezt a fiúcskát. Csakhogy az én fiúcskám él, nevet, mozog, rám mosolyog.
Olyan furcsa ez a kard is. Egyszer acélból látom, fogója felett, vékony félkör alakú acélpánt, és vékony, mint a vívók tőre. Máskor színes drágakövekkel gazdagon kirakott hüvelyben, ami szinte be sincs szúrva a földbe, a markolata is vastag színarany, egyszerű fogóján körbecsavarodó folyamatos, párhuzamos bevésés a díszítés.
Ennyi a kép: a mező, a mosolygó, hullámos barna hajú fiúcska, a kétféleképpen látható kard.

“Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Nem annak és olyannak látjuk, érzékeljük Őt, mint ami való, csak annak, amit mutatni enged magából. Ezért más és más mindenkinek az Istenről alkotott képe. Egyik kép sem helyes, és egyik kép sem helytelen. Isten irgalma végtelen.
Ennyi a magyarázat a képhez, s ha most te is azt kérded, amit én, hogy ” és hol van a mező, hol van a kard?!” Majd más kérdést kapsz: Ki mondta neked, hogy képzeld el ezeket? Isten sem kéri, hogy képzeld el Őt, te mégis megteszed.
Nincsen mező, és nincsen kard. Csak az élő Isten van, és ha szeretettel nézed Őt, akkor rád mosolyog.
Olvasni is csak azt olvashatod el, amit Isten megenged neked.

Tizennyolcadik kép

Az éjjeli égbolton látok számtalan fénylő csillagot kör alakú, de nem szabályos kör alakban. A csillagok között ködszerű képződmény fénylik mintegy beburkolva ezeket. Ez az egyetlen alakzat van az égen, körülötte sötétség, de nem korom fekete. Távoli galaxis lehet, s maga a fénylő köd is lehet igen távoli, parányinak látszó milliárd és milliárd csillag összessége. Talán tényleg az, talán mégsem.
Közelebbről nézném, de eltűnik, helyén sárgás-fehéres lesz az égbolt, amit oválisan lila vesz körül. A homok színű fénylő alakban a lila burkon belül füstfelhők gomolyognak. Talán csillag születik, mert egyre fénylőbb, világosabb, aranylóbb. Már csak az arany-sárga gomolygó felhőket látom. Narancsvörös izzó korong van mögötte.
Hirtelen gömb alakra vált, sárgás-fehéres színű lesz, és apró lyukakon kékes színű fények áradnak ki belőle mindenünnen. A sugár nyalábok valamennyi létező irányban a gömbből kiindulva szétszóródnak az égen.

A betegség az ember életébe váratlanul köszönt be. Ha elhagyja magát, akkor elhatalmasodik rajta. Ha idejében felfedezi magán, és kúrálni kezdi szerveit, sikeresen veszi fel a harcot. A szervezet ilyenkor többnyire helyreállítja önmagát. A csillagok és az emberi sejtek, a galaxisok és az emberi szervek ugyanúgy működnek.
Aki az analógiát tovább viszi, annak eszébe jut, hogy talán nemcsak egyetlen univerzum létezik. Világegyetemnek hívjuk azt, amiben minden létező dolog benne van. Azok a létező dolgok, amiket mi ismerünk. Egy emberi szervezetben is minden benne van, ami a létezéshez szükségszerű.
A végtelen idő birodalmában tökéletesen mindegy, hogy egy ezredmásodpercet mérnek-e, vagy milliárdnyi éveket. Az élő-anyag ugyanazt a feladatot kapja, ha egy ezredmásodpercet vagy egy évmilliárdot fog betölteni.
Nekünk viszont ez az elképzelés szokatlan, hiszen önmagunk idejével mérünk, és önmagunk méreteihez képest határozunk meg távolságokat.
Amikor a fény a gömbből kiárad, minden irányban szétterjed, csillagnak látjuk, pedig lehet, hogy csak egy pirosan izzó korong, vagy egy emberi vörös vérsejt.

Tizenkilencedik kép

Valamiféle állatot kértem, mert már régen volt. Kaptam. Egy jégmadarat. Jaj, nem tetszik nekem mégsem, de úgy látszik, hiába berzenkedek, újra és újra ezt a különös madarat látom, s amíg le nem írom a képet, másikat várhatóan nem kapok.
Nem igazán jégmadár ez, csak a tartása, alakja hasonló. Fején, mint a harkályoknak, piros a “sapkája”, fehér a nyaka, a melle, a háta, és zöldek a szárnyai. Igen élénk, erős színek vannak rajta, amelyek elhatárolódnak, elkülönülnek, és én a piros-fehér-zöld nemzeti színeinknek a fejemben összerakom.
A madárkának vékony hosszú kampó szerű a csőre, mint egy kolibrinek. Úgy is használja. Egy fehér oszlopon felfutó zöld növényhez repül, amin egy nagy tölcsér alakú, mályva színű virág van. Kolibri módján fölötte szálldos, és nektárt szívogat belőle. Ahogyan ott lebeg láthatóvá válnak a vékony, igen gyenge, szinte semmire sem használható lábai.
Ennyi a kép. Nem több, s remélem, az értelmezés is hozzá gyorsan megkerül, és mielőbb túl leszünk rajta. Félek, amit mond majd, nem lesz a szívemhez közel.

A népek, a nemzetek magukat sokra tartják, de gőgjükkel nem mennek semmire. A legtöbb országban, térképen körülhatárolt földrajzi területen, sokféle népcsoport él. Ha egységbe akarják őket olvasztani, mint a jégmadár-fakopáncs-kolibri siralmas képet mutat, míg festett színei nem előreviszik, csak hátráltatják, és nevetségessé teszik. Soha sem a színek a fontosak, hanem, hogy azok a szervek, amelyeket a nemzet-madár kifejleszt hozzá és a környezetéhez is jól alkalmazkodjanak, mert nincs szüksége erős lábra, ha van elég jó, izmos szárnya, amely pihenés nélkül képes a magasban tartani. Ha a csőre alkalmas, úgy nektárral táplálja testét, s hagyja más madarakra, hogy azok másféle csőrökkel törjenek fel magvakat.

Huszadik kép

Vékony aranyláncon nagy, lapított aranykarika van. Mint egy inga, jobbra-balra kileng. Át is változik valódi ingává egy régi felhúzható falióra alatt. A karika közepe megtelik, fehér számlapos óralap lesz belőle. Római számokkal alul is az időt mutatja a fali óraszerkezet alatt az inga körlapján “nőtt” óra. Látom a kis és a nagymutatót is. Éppen három óra van. Felül megszólal a szerkezet. Kis fából faragott, bamba kakukk bújik ki a tetőn lévő kisablakon. Háromszor kakukkol, majd ajtócskája becsapódik, s nem nyílik ki újra. Eléggé nyamvadt kis famadárka volt.
Az inga megáll. Hosszú aranypálca nyelve lassan lefelé nyúlik, és közben a falióra két felhúzó súlya felemelkedik. A súlyok az óra házának koppannak, az inga leér csaknem a földig.
Vége van.

Egyszer mindennek vége van, amit idővel lehet mérni. Ne mérj, hát, órákban, napokban, hetekben, hónapokban. Mondd azt, hogy egyszer, vagy mondd azt, hogy még soha sem. Mondd azt, hogy nagyon, mondd, hogy erősen, és érezd is úgy.
Azok a dolgok, amik megtörténtek, már meg nem változtathatók. Előre figyelj ezért. Nem számít, hogy egy aranylánc karikával, vagy egy egyszerű inga ad-e neked mozgásteret, nem számít, hogy az időd változását magadon vagy másokon méred-e. Egy silányan faragott kakukk is ugyanúgy megmondja földi időd végének közelségét, mint egy míves szerkezet. Tudnod kell viszont, hogy egyszer megnyúlik az inga nyelve, ezért élj addig úgy, mintha előtte nem éltél volna még soha sem. De ne hagyd, hogy az idő sürgessen, ne az időnek élj, hanem magadnak, erősen és nagyon, és érezd is úgy. Légy barátságban az idővel, de ne hagyd, hogy ott üljön a válladon. Ingaként mozogsz, és óra van feletted, de az időt te magad is mutathatod, ha benned él az óra.

III. fejezet

Tizenegyedik kép

Templomtorony. Egyszerű falusi templom tornya. Barna teteje van, de a furcsa hosszú építményen, boltíves zsalugáteres ablak is van középen, míg felül, a harangoknál, áttört négy boltív van ablakszerűen a tető alatt. Látszik a harang. Sárgaréz, nagy. Külső peremén körben felirat, nyomtatott betűkkel latin szöveg. Mellette lógnak a kötelek, fölül a harangot mozgató szerkezetet és a tartó gerendát már sötétes homály borítja. Egy galamb érkezik. Először az egyik nyitott boltívablak aljára száll, majd nem sokkal ezután ott ül a harang fölött a gerendán. Fehér a hasa, a lábának tollai, alul a farka. Sötét szürke a feje, a háta és a szárnyai. Értelmes, élénk tekintete van. Kiröppen a toronyból, és a kék égen elszáll a fehéren foszló felhők felé. Eltűnik a messzeségben.
Visszatér, zöld ágacskát hoz csőrében, az ablakmélyedésből leejti. A zöld ág a toronyban belül zuhan lefelé. Leér a padlóra, ahol már számtalan ágacska van. A torony alja apró zöldlevelecskék sokaságával van telve. Mindegyik ág él, hajtanak rajta a levelek a szűrt sötét homályban lévő sötétlő templom mélyben.

A léleknek is táplálékra van szüksége, éppen úgy, ahogyan a testnek. A lélek tápláléka a szeretet. A testünk jelez, ha bármiben hiányunk van, ahogyan a falusi templom harangja is jelzi a delet, az estét. A lélek nem tud jelezni, csak várja, hogy az ablakába galamb száll majd. A hit lelkünk szeretetének táplálója. Egy-egy bizonyosság, egy-egy egyszerű hétköznapi jel Isten mindenható erejéről elég a léleknek, hogy a legmélyebb és legelhagyatottabb órákban is tudja, Isten szeretete mindenhol jelen van.
A bizonyosság zöld ágai lelkünkben attól a pillanattól fogva élnek, ahogyan megkapjuk őket, és ezután nem száradnak el soha sem.

Tizenkettedik kép

Bárányfelhők. Fehérek, bodrosak. Itt-ott sárgásan fénylenek, ahogyan megvilágítja őket a nap. Oldalról látom őket, nem úgy, mint mikor lentről fölfelé nézek, és nem is úgy, mint aki a repülőgépről rájuk lefelé tekint. Közel vannak hozzám, ám mögöttük az ég kékje gyönyörű árnyalatban ragyog. Most nem tűnik hatalmas tejszínhabnak a felhő. Talán a napfény miatt, amely aranylón világítja meg, még néhol alig kivehető szürkés árnyalatot hagy az árnyék. Látom a felhők tetejét, az aranyfényt, a világos ég hihetetlen kékjét, most már egészen közel vagyok. Várom, hogy valami történni fog. Szinte már a felhőhöz érek, de mégsem. Megindul előttem a felhőtömeg, és kör alakban fehéres, szürkés lyukas vastagabb korongot formál, amely mint egy távcső az ég gyönyörű kékjére mutat.
Eltűnik a kép. Vissza tudom idézni a bárányfelhőt, azt is, ahogyan két oldalt megindul és szürkésen csövet formál, de nincs tovább, és az ég hihetetlenül szép színét már nehezen látom.

Életünkben mindig vannak kísérletek arra, hogy szebbé, jobbá tegyük azt az életminőséget, ami nekünk itt e földön megadatott. Ám amikor a kívánt célt elérjük, már gyakran elfelejtjük azt a boldogságot, amit megfogalmaztunk magunknak még akkor, amikor a változás elérhetetlennek látszott.
Isten meleg felhői azt üzenik, hogy a boldogság mindig velünk van, nem kell távcsővel keresni, elég, ha a felhők tetejére ülünk, és vidáman kalimpálunk a lábainkkal.
A boldogság Isten fénye, aki abban megfürdik, már megtalálta a nyugalmat, haza érkezett, s bár az élet felhői körülveszik, azok mindig alatta vannak.

Tizenharmadik kép

Félek a 13-as számtól, olyan balsejtelmes, rossz szaga van. Még nem tudom, milyen kép fog jönni, csak felírtam a címet, és várok. A 8. képnél bizonytalanodtam el. Azóta csak akkor kezdek el írni, ha a kép megerősítést kap, és kétszer is megjelenik. Most azonnal fogok. Már itt is van:

Tűz. Máglyarakásban alul fahasábok lehetnek. Maga a tűz ezekhez képest sokszorosan nagy. Néha mintha festett, rajzolt lenne. A lángnyelvek magasak, feketén, pirosan izzanak bezárt tulipán formában. Időnként narancsos vagy kéklő fények vegyülnek a lángokba, hogy lássam, mégis csak él. Nézem a tüzet kellő távolságból. “Elrontott” rajzolat. A húsz-harminc centis pár fahasábon jó méteres, másfél méteres, egyforma erősen lobogó láng fakad. Középen most megjelenik egy szürke ember forma árnyék. Nem töri meg a tűz alakját, csak alig kivehetően benne áll. A legfelső láng teteje az árny derekáig ér. Lehajol, beleguggol a lángba. A tűz körülveszi, olyan lesz, mint gyertya kanócánál a sötétség, majd egyre kisebb az árny alakja, végül eltűnik. Teljesen eltűnik. A tűz ég még, majd minden átmenet nélkül, hirtelen maga a tűz is eltűnik. Ott maradnak a fekete fahasábok szürke hamuval borított kiégett rönkjei, füst nélkül, hidegen.

A mennyországnak nincsen fénye. Aki a túlvilágról elképzel valamilyen gyönyörű képet, odaérve mélyen csalódni fog. Csak keveseknek adatik meg, hogy az angyalok hárfáján zenéljenek, és Isten trónusának közelében kapjanak helyet. A többiek lejönnek majd újra a földre, és munkával telik addig idejük. Azzal, hogy erre felkészülnek, és a lángok közt kell megtalálniuk lelkük árnyait. Nem bántanak ezek a lángok, segítenek. Abban, hogy visszatérve egyre tisztábban és tisztábban lássunk addig, amíg fel nem ismerjük a fény lényegét, amely úgy melegít, hogy önmaga körül sötétet teremtve a végtelen messzeségbe…. még nem értem teljesen, megfogalmaznom sem lehet, de érzem, ez a fény olyan, mint egy különleges gyertya lángja, bárhol legyünk a sötét világban, hív, eligazít, míg magunk is lánggá nem válunk.

Tizennegyedik kép

Csalán. Egyetlen csalán ág. A levelek színe felül sötétzöld, látszanak rajta az apró, fehéres csalánszőrök, amelyek az óvatlan hozzáérőnek kellemtelenséget, égő fájdalmat okoznak. Alul világos zöld a levelek fonákja. Tisztán és erősen kivehető rajtuk az erezet szokásos, ám itt mégis szokatlanul zeg-zugos szerkezete. Az ág teteje felé a levelek egyre kisebbek, lefelé haladva a száron egyre hosszabb nyeleken ülnek, egyre nagyobbak, sötétebbek lesznek. Nem látom a növény tövét – talán nem is lényeges -, sem a többi ágát, csak ezt az egyet, amely itt van előttem. Vannak virágok is rajta. Halvány zölden lecsüng a virágzat körben a levelek hónalján, vagy lehet, hogy itt már a szár is elágazik. A csalán mögött selymes, pázsitos fű van. Szinte simogatásra hívnak, nem túl magas, ám kellően dús, szálas leveli. Fehér lepke érkezik. Káposzta lepkeféle lehet. A csalán felé repül. A virágait keresi, játszik velük, majd elszáll messze a mező fölött a halvány kék égen. Utána bámulok, jobb oldalt távoli ligeterdő szegélye.

Ha fájdalommal tekintesz a múltra, a fájdalmas emlékek égetni fogják majd a lelkedet. Rövid, gyökértelen ittlétünk alatt mi magunk is számtalan szúró-égő sebet okozunk azoknak, akik a közelünkben élnek. Nem tudjuk kellően magunkhoz szorítani, vagy a fény felé magasra emelni levelünk színét, bántó szavainkat, tetteinket, és nem is látjuk, hogy ezeknek a tetteknek a fonákja sokszor teljesen ártalmatlan. Selymes füvű rétként a simogatásra és az érintésre vágyunk, ám lelkünk fénytelen csalán-virágai éppen azok, amikkel a legszelídebb érintést kiérdemeljük, ha van elég türelmünk felnevelni, megérlelni őket.
Messzire előre nézve élj, amerre a pillangók szállnak, és a múlt égő emlékeit kitárva a jelen virágait nevelgesd.

Tizenötödik kép

Fekete kávé. Kávés pohárban. Abban a bizonyos féle, sokáig egyen kávés pohárként ismertben, a nagyobbik fajtában. A tetején tejszínhab. Teljesen belepi, kicsit kicsúcsosodik, a tetejét finom, könnyű kakaóporral hintették be. Elképzelem, ahogyan a sötét kávéban majd elmerül, és azt fehéres barna színűre változtatja. Az üvegpohár alatt arany színűre festett alumínium alátét van. Retro. Ahogyan a barna furnérlapból készült, fekete szegélyű, kör alakú, fém oszlop lábban végződő asztal is az. Az asztalon nincs terítő, mellette ugyanolyan lapból készült fémvázas, háttámlás szék, mögötte piros kertes, több részre parcellázott üvegablak. Talán homályos, talán poros. A retro-presszóban a székre egy világos vászon öltönyös férfi leül. Világos színű az inge is, színes, de semleges hatású vékony függőleges csíkokkal. Az öltönye kissé hanyagul gyűrött, de ápolt, tiszta, rendezett benyomást kelt, ahogyan maga a férfi is hullámos őszülő hajával, meleg, ősz bajuszával, csillogó tekintetével. Értelmiségi, gondolkodó ember kinézete van. Bele illik a kávéházi képbe, de nem ebbe a lepusztult hangulatba.
Nézi a kávét. Sem cukor, sem kanál nincsen mellette. A kopottas aranyszínű alumínium tányérkát teljesen elfoglalja szinte egymaga a kávéspohár. A tetején a tejszínhab még mindig hatalmas.
Vajon mit fog csinálni a férfi? Elképzelek neki vagy három-, ötféle kávéskanalat is, de egyik sem kerül a képre a pohár mellé.
Megkeveri az ujjával? Megissza keverés nélkül, nem törődve azzal, hogy a tejszín a bajszán ragad majd?
A férfi ül. Nézi a kávés poharat. A piszkos ablakon a nap besüt a kávéra. Talán percek, talán órák telnek, míg a tejszín lassan olvad, s a kávéban apró, fehér csíkokat húzva cseppenként elmerül. A kávé egészen világos lesz, szinte fehér színű, közben kihűl. A férfi nézi a tejszínből maradó aranyló cseppeket, majd feláll a székről, és kimegy.

Ha olyan esemény következik be az életünkben, amikor nem tudjuk, mit tegyünk, mert nincs módunk, lehetőségünk, eszközünk, hogy a dolgok számunkra kedvező kimenetelén változtassunk, akkor várjunk. Ami ma égető problémának tűnik, holnapra feloldódik az események láncolatában, és maga az esemény fontossága is az idő homályos üvegén át kihűl.
Az élet során felmerülő gondokat többnyire azon melegében sikerül megoldanunk, de ha megoldhatatlannak tűnő ügybe keveredünk, akkor inkább türelmesen várjunk, mintsem olyan helyzetet hozzunk létre, ami következő problémák okozója lesz. Ha vártunk, de ezután sem sikerül elérnünk azt az eredményt, amire számítottunk, akkor még mindig jobb, ha eredmények nélkül távozunk, mintha magunknak vagy másoknak okoznánk gondot olyan sikerért, ami az idő távlatából talán már nem is olyan fontos.

Hatodik kép

Páva jön felém. Farktollait széttárja, gyönyörűek, színesek. Szivárvány játszik lilásan a zöldön, a kéken, körökön körkörösen. Fején pici kék “bóbitája”. Összezárja hosszú farkát, tovább lépdel méltósággal, majd megáll, és felém néz. Fekete szeme van. Szomorú a páva. Lehajtja fejét, megy egyre messzebb. Ahogyan távolodik, csodálatos farktollai lecsupaszodnak, fehér halszálkák lesznek.

A páva vesztét az okozta, hogy a társát nem találta meg. Szükségünk van az életben társra, egy lelki jóbarátra, akivel megoszthatjuk a földön átélt csodákat. Több ez, mint családi kötelék, és több, mint a szerelem. Az igazi lelkitárs olyan az embernek, mint a Hold a Földnek. Közeli és erős kölcsönhatást jelent. Teljes éltet lehet élni társ nélkül is. De mit érnek lelkünk szépségei, ha nincs a közelünkben egy olyan valaki, aki ezekre a szépségekre felfigyel? Minek lennének a pávának gyönyörű tollai, ha társat nem talál vele?
Lelkünk szépségei az öncélúságban elkorcsosulnak.

Hetedik kép

Rézvirág. Világos zöld, bársonyos levelei vannak, és nagy telt fején sötét narancs színű, pirosas szirmai. A sziromokat aranyló szegély veszi körül. A virág már teljesen kinyílt. Látszanak az apró porzószálak, és középen sejthető a bibe is. Rézvirág. Dongó száll rá. Körbetáncolja, körbe járja. Furcsa dongó, lábain, mint gyakran a méhekén ott a sok sárga virágpor.
A rézvirágról nem száll el a dongó.

Két külön faj. Két különböző életminőség, mégis egy egységet képeznek. A fajok a földön egymásra utaltak. Harmóniában élnek. Időnként az egység felborul, és látszólagos káosz következik be a rendbe, azonban a harmónia, az egység mindig helyre áll. Az Isten alkotta harmóniát nem boríthatja fel az ember. Drasztikusak azok a változások, amiket okozunk, amíg kiraboljuk a föld sajátunknak hitt kincseit, de ezek nem tudják legyőzni a természet erőit. A harmónia sokkal erősebb annál, mintsem hogy emberi tudósok valaha is fel tudnák mérni, le tudnák írni. A káosz csak ideig-óráig (millió éveikig) a rend ellentéte, mert ezután a rend része lesz az időben, hiszen az egység mindig helyreáll.

Nyolcadik kép

Fekete angyal száll le az égből. Láttam már őt. Ismerem. Légyszerű szárnyait, most kissé összezárja. Arcát, szemét nem tudom kivenni, de érzem, figyel. Vajon mit akar a Végzet Könyvében? Talán nem véletlen, hogy éppen a nyolcadik képben látom a Halál Angyalát.
Nem mozdul, nem cselekszik. Beszélni fog. Az ő hangját nem érteném, túl durva, túl érces, számomra félelmetes. Ezért egy lágy hang közvetít nekem:

– A halál nem a végzet. A halál csak átmenet.
– Mondd meg, mit akarsz?
– Elvinni mind a lelkeket.
– Hová?
– A pokolra, ahová valók.
– Butaságokat beszélsz. Minden lélek nem jut pokolra.
– Mindegyik nem. Csak majdnem mindegyik. Miért szerinted hová mennek? A mennybe? Nézz szét a világban, nézz ezekre az őrült lelkekre! Kárhozatra ítéltettek, még meg sem születtek már bűnökkel terheltek, és életről életre tovább viszik. Én csak segítek nekik. Átsegítem őket a szenvedésből a szenvedésbe, mert ezt szeretik.
– Hagyj békén! Hülyeségeket beszélsz, menj innen!
– Hm.

Kilencedik kép

Kicsi öregember áll egy vastag törzsű fa mellett közvetlenül. Hosszú ősz a szakálla, bumfordi pirosas az orra, de a legfurcsább a kalapja. Fényesen fekete, teljes kör a karimája, hosszúkás félgömb forma a tetejének alakja. Az öreg fából készült kezében bot van, amelynek kampóban ívesen hajlik a vége. Barna színű. Nem festett, csak lakozott. Az egyik kezében magasba tartja a teste előtt, integet vele. Leül a földre, a fa előtt egy dombocskára. Botját összezárt lábai elé teszi középre. Nekidőlve elbóbiskol.
Mi közöm van nekem ehhez az öregemberhez, a fájához, a kalapjához, a botjához?
Mennék tovább.
Felugrik gyorsan. Integet a botjával megint. Majd leül. Bóbiskol újra.
Öreg este lesz, mire ezt a képet megfejtem, hogy mit jelent.
Vajon miért integet?
Sétabotja kampós végével a fa csúcsa felé mutat.
Irgalmatlanul nagy fa. A leveleken megcsillan, áttör rajtuk a fény, míg a szellő táncoltatja őket. Nyárfa levelek. Pedig a fa törzse az imént vaskosnak, rövidnek tűnt, mint egy nagy tölgynek a törzse.
Az öregre szórt, köd-szerű fény árad kiszélesedő nyalábban, majd alakja eltűnik a kalapja alatt. A fának nekitámasztva ott marad a botja, és persze ott van a fényesen fekete kalap.

Az emberek nagyságát a cselekedeteikből mérjük. Többnyire magunkhoz, vagy más általunk ismert emberekhez hasonlítjuk őket. Esetleg következtetünk nagyságukra azokból az alkotásokból, amiket ránk hagytak. Valóban fontosak, ezek az irodalmi, képzőművészeti, építészeti alkotások, tudományos felfedezések, kutatások, amelyek kalapként ott maradnak a történelem fája alatt, magukban elnyelve viselőjüket, és fontosak azok a történelmi cselekedetek, amelyek előre-hátra mozgatják az emberi társadalmat, kampósbotként integetnek felénk évszázadok, évezredek távlatából is, de a legfontosabb az emberi szellem, amely Isten áldásával ködszerűen beragyogja a múltat.
A kalapos öregember képe akkor volt a legmegkapóbb, amikor az áttetsző fény-nyalábban állt.
Még kora este sincsen a kép üzenete világossá vált számomra:
A fénylő fekete kalap megmarad. Az ősz öregember alakja ismerős lehet. A fényes köd áldása pedig a legszebb.

Tizedik kép

Vitorlás hajó. Mozdulatlan a sötétkék víz fölött. Főárbócán nagy fehér vitorlák. Az egyiken piros egyenlő szárú kereszt. A hajón vékony evezőlapátok is vannak felül két oldalt hosszan. Teljes a szélcsend, ám a leengedett vitorlák, ha nem is duzzadnak, de feszülnek. Valahol távol, de nem túlságosan messze, a hajó háta mögött zöld folt. Sziget lehet. Maga a hajótest igen míves, fáján sok helyen gyönyörű faragások. A fedélzeten minden teljesen új, tiszta. A víz még mindig mélykék, aminek az égbolt különös kontrasztot ad szürkés, sárgás árnyalataival. A hajó áll a végtelen és mozdulatlan tengeren.

Amikor a földre érkezünk mindannyian új hajót, testet kapunk. Az Isten leengedi a vitorlákat, hogy a sors ereje megkapaszkodhasson ezekben, de ott vannak a vékony evezőlapátjaink is, hogy amikor nincsenek kedvező vagy kedvezőtlen szelek, véletlenek, saját erőnket használhassuk, vagy akkor is, ha gyorsabban szeretnénk előrehaladni az életünkben. Az Úr jelet is rak ránk, amely vörös keresztként megkülönböztethetővé, egyedivé teszi mivoltunkat, és mindig mögénk helyezi a remény zöld szigetét.

I. fejezet

Első kép

Négy angyal jön el a Földre, hosszú sötét kabátot viselnek, egymás után érkeznek sorra, s ahol megjelennek hideg szél kering. A négy égtáj felől állnak egymással szemben, fölfelé néznek, amíg közöttük megnyílik a föld. Kiengedik a sérült lelkeket, és a gonosz varázsa szétterül az égen. Homok színű lesz az alkony, majd a lelkek szürkesége elvegyül a légben, beszivárog a házfalak pórusain, az emberek szemében vörösen fénylik. Az enyémben is ott van, és a tiédben is ott van.

Nehéz a gonosszal szembenézni, de ha megteszed, és látod ön-önmagad, mint kísértetet, utad lesz a fényhez. Újra és újra meg kell találnod lelked árnyait, mert csak így érheted meg, miért vagy itt.

Második kép

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Mindig vannak bárányok, és mindig vannak farkasok. Aki farkasként él, a jóra éhezik. Aki báránynak látja önmagát, az azt gondolja, körülötte gonoszok vannak.
Lásd önmagad farkasnak, de minden cselekedeted a bárányé legyen.
Aki a gonoszt önmagán kívül keresi, az nem fogja belül megtalálni, pedig könnyebb a farkasnak füvet legelni, mint a bárányoknak karmok nélkül megenni a farkasokat. Aki csak éhezik a jóra, szeretettel soha meg nem telhet, aki szeretettel cselekszik, nem éhezik többé, pedig önmaga testét százszor osztja szét.
Azokra a farkasokra, akik bárányként legelnek, aranygyapjú hullik le az égből.

Harmadik kép

Egy fekete párduc ül a ketrecben, sárgászöld szeme élesen villan, nyugtalan.
(Ha mélyen a párduc szemébe nézel, benne meglátod magad.)
Messze kitörne börtönéből, fel s alá járkál, a szabadba vágyik, hogy öljön.
Ezért tartják ketrecben a párducokat.

Balga az, ki kiengedve önmagából a vadállatot, arra számít, hogy az éhezni fog, és zsákmány nélkül visszatér. Mindenkiben lakik egy párduc, aki ölni tud. Ha vérengzés nélkül akarsz élni, tartsd ketrecben a vadállatot.

Negyedik kép

Aranyhajú lányok jönnek fehér ruhában, kezükben hosszú aranykötelet hoznak, fölöttük a kék ég, zöldellő mező a lábuk alatt. Énekelnek. Lerakják a vastag aranyfonalat, aranykígyó lesz belőle, amely előre kúszik, a fejénél ketté válik, két kígyó lesz belőle farkánál összenőve, és ahogyan hasad, elindul két oldalt hátra, hogy egy kört zárjon be önmagával.

Az aranykígyó gyűrűjében élünk mindannyian, szabadon dönthetünk, szabadon léphetünk bármely irányban, de korlátozottak a lehetőségeink. Isten aranygyűrűjéből ki nem törhetünk.
Az Isten szárnyakat adott a madaraknak, hogy a kék eget szeljék. Az ember megirigyelte a madarak szárnyait, szárnyas gépeket épített, és a levegőbe emelkedett.
Az Isten uszonyt adott a halaknak, hogy a vízben éljenek. Az ember uszonyt tett a lábaira, és a víz alá merült.
Az Isten kopárnak teremtette a Holdat, az ember rátette lábnyomát.
Az Isten fényt adott a csillagoknak, az ember most ezzel a fénnyel akar versenyre kelni, pedig a kétfejű aranykígyó közös farka egyre vékonyabb, ha szétválik a két kígyó elindul egymás mellett, és ahol elhaladnak mindent felégetnek, mögöttük semmi nem marad.

Az él jól, aki az aranykígyó gyűrűjét bejárja, de át nem szakítja, el nem vékonyítja. Fogadd el isten jóságát, de ne élj vele vissza. Használd a teremtő erőt, de soha ne gondold, hogy az a tiéd, hiszen Isten csak kölcsönbe adta, és kamatostul kell elszámolnod vele egy napon. Adj hálát az Úrnak, az Ő jóságáért.

Ötödik kép

Egy vízesést látok. Magas szikláról zúg le a mélybe, erős sugárban, szinte fehéren, ahol leér, a víz megnyugszik, majd mélykék, sötét színe lesz. A vízesés mögött barlang sejlik. Valóban az. Bentről is látni a vízfüggönyt, de áthatolni rajta képtelenség, a víznek olyan erős esése, sugara van. Szép kép. Kívülről is szép, és belülről is az.

Nincs hozzá értelmezésem.
Vannak dolgok, amiket elég, ha csak meglátunk, és kívülről is és belülről is szépnek találunk. Kívülről az érzékszerveinkkel fogjuk fel a környezetünket, belülről a lelkünkkel látunk. A lélek birodalma más, mint a kinti világ. Kívülről csak sejlik, mint a vízfüggöny mögötti barlang.
Ha valamit teljes szépségében meg akarunk csodálni, azt a külvilágtól független belső szemünkkel is lássuk.

Tegnap rántott párizsi volt,
ma paprikás krumpli lesz…
… Egy olyan kést szeretnék,
amellyel a zöldséget pucolva,
meghámozhatnám az emlékeimet…

Mária hallgat,
sírnak mellette az évek,
ezüst-palástján gyöngyökké lesznek a könnyek,
egy Gyermeknek adja,
Mária hallgat.

Mondd, van-e menny, ahol elmerül egyszer a bánat?
Lesznek-e égi csodák, arany-ágra varázslat?

Mária hallgat,
a Gyermek a gyöngyöket méri.
Kétkarú mérleg.
Egy felén sorban az angyalok állnak.
Nincs már több angyal,
Mária hallgat.

Ha elmosogattam a tányérokat,
megtisztíthatnék néhány ablakot…
… Kinek hazudom, hogy nem fáj?!
Magamnak? A világnak?…
Gyávaság.

Mária eltűnt,
egy poros úton állok,
mellettem egy ház,
a házon felirat:
“Fogadó a két rozmárhoz”,
Mária eltűnt,
bemegyek.

Odabent, a padlón nehéz faasztalok, padok.
Üres a terem.
Várom a rozmárt, legalább az egyiket.
Jézus, az ács jön,
szemben velem leül:
– Ilyennek képzelted a Mennyországot?
Körbenézek,
egy petróleumlámpában a láng remeg…
– Uram, ezért?! Egy koszos kocsmapadért szenvedtem éveket?
Jézus nevet:
– Még visszamehetsz…
Utánam szól:
– Élj jól!

Mosolygok, amíg darabokra vágom a krumplit,
s talán valóban meg kellene törölnöm egy ablakot…

Mária előtt térdelek,
kezeim kulcsolom.
Ezüst-palástjáról
olvadva-kacagva hullnak a gyöngyök a földre,
csillagokká lesznek.
Holnap havazni fog.

Mária előtt térdelek,
magamnak semmit nem kérek,
csak Neked –

Mondd, van-e szebb hely a földi világnál?
Itt, ahol új napon új csoda kél,
kell-e a szürke varázslat?
Bírd el a jót, és
várnak az ünnepek égi hazádban…
2010.

kék- többsoros