Pongrácz Ágnes

versek, gyöngyök, kristályok

Category: Egyéb (Page 2 of 3)

Farsangvasárnap

Farsangvasárnap, csonthagyó vasárnap, böjt előtt,
a mulatság zaja még messzire hallik…
hisz’ derék, kövér telünk volt,
s kiűzzük most az éj-időt:
cifrán, álarcban
maszka-bált járunk –
úgy valóban,
s nem mint máskor szoktuk ezt:
rejtve…
bár néha jó lenne – nekünk is –
nekünk is jó lenne figyelni a Csendre!

Farsangvasárnap, ötvened vasárnap, böjt előtt,
mi mindannyian itt vagyunk most,
itt vagyunk most
az Úr előtt.
Neked, vajon, mit mond a Lelked Csendje?
Tudod, én mindig olyan „tökéletes” vagyok:
Csak mások hibáznak. Persze!
Türelmes vagyok.
A jóra törekszem. (Erre tényleg igyekszem.)
Soha senkit meg nem bántok…
Vagy csak nem tudom…
Vagy elfelejtem…
Ami másnak fáj…
Ami másnak fáj, ugye, az már nem az én bajom.
Vajon, hogyan számolok el majd azzal a rosszal,
amit másoknak én okoztam?
Vajon, hogyan számolok majd el –
akkor – akkor az egyszer – egy az egyben?
Neked mit mond a Lelked Csendje?
S nekem?
Vajon tud-e úgy súgni a Csend, ha nem beszél?

Farsangvasárnap, sardóvasárnap, böjt előtt.
A legények sorra jártak: sardóztak vagy koledáltak.
“Mutassatok nekem egy dénárt:”
Jézusnak nem volt.
Nekem sincsen, neked sincsen,
de vannak forintos-gondolataink,
s néha gondjaink,
mégis adunk, ha koledálnak,
nem kolbászt, nem sódart, nem szalonnát,
de adunk,
akár a nem létező dénárjainkból is, hogyha kell…
és adjuk vissza mindig
adjuk vissza mindig „az Istennek, ami Istené”.

Farsangvasárnap, hathagyóvasárnap, böjt előtt,
nézd a földeket, nézd a fákat,
a napsugár már felfalta a télidőt.
Tavasz lesz újra.
Tavasz lesz, s újra a Megváltót várjuk.
A szél messzire hordja a bűneinket.
Messzire hordja,
Erdőkertes házaitól,
Erdőkertes templomától messzebb.

Farsangvasárnap, kilencben hagyó harmad vasárnap, böjt előtt,
a farsang végén még mulatozhatsz,
aztán készülj,
kérlek, készülj fel a Csendre.
Jézus Veled van.

Fénykép006 (2)

A tél virágai

Ítéletidő volt.
Február keze
az eget a földre húzta,
a tél vonyított, tombolt,
s dühös kutyaként
rázta jeges láncait.
Alig bírtam lépni a szélben.

Vagyok mennyország,
leszek az élet,
születtem porból,
s voltam az út.

A rózsa, a gerbera és a jácint
még mindig egymást ölelték
egy csokorban,
s a meleg szobából
ámulva nézték a hóvihart.

Ha lennél mennyország,
lennék egy angyal,
s te gyakran bezárnád
a szárnyaimat.

Háromszor hívtalak aznap,
ne menj ki a szélbe,
és te mind a háromszor
már kint vetted fel a mobilodat.

A tündérvirágok
– a rózsa, a gerbera s a jácint –
rád várnak,
nevetnek
– mint mindig –
és Istenhez küldik
az álmaikat.

Születtél porból
a mennyország szélén,
s ím Te vagy az élet,
és Te vagy az út.

2012.

Fénykép006 (2)

VI. fejezet

VI. fejezet

Huszonkettedik kép

Egy pár szót most magamról. Miért ne lennék A Végzet Könyvének szereplője én is, aki a képeket leírom? Egy kis önzés. Engedélyezett, éppen úgy ahogyan a párbeszédek, vagy az, hogy kérdések, közbeszólások formájában a képekben jelen legyek. Sir Arisztid intelme elgondolkodtatott. A képeket kapom. Egy kis valóság, egy kis képzelet. Bizonyosság és bizonytalanság miközben leírom, amit látok. Először csak érdekesnek találtam – rendkívül jól szórakozom közben, amíg egyet-egyet papírra vetek – de most már elkapott valamiféle láz. Nem szeretnék az őrültek házába kerülni, ezért a képek között szüneteket tartok, és a valóságba vissza-visszatérek.
Többnyire egy padon írok az udvaron. Rengeteg macska jár erre a szomszédokból. Van egy búsképű. Fekete-fehér a mintázata, ami az “arcán” is végigvonul. Őt bármikor felismerem, a többitől megkülönböztetem.
Aztán a galambokat szoktam még figyelni. Két galambfi. Nem fiókák, hiszen kint ülnek egy ágon, türelmesen várják, hogy az anyjuk megérkezzen, és a begyéből jóllakhassanak. Röpképesek. Egy ideig a juharfán voltak, aztán a szilvafára költöztek. Ma éppen nem látom őket sehol. Talán már teljesen önállóak lettek.
Ennyit dióhéjban, amit rólam tudni érdemes. Hogy ki vagyok? Egy ember, aki igyekszik Isten közelében lenni még akkor is, ha ez gyakran nem sikerül neki.
Valószínűleg A Végzet Könyve éppen azokat fogja megérinteni, akik ezt a közelséget keresik, de hozzám hasonlóan bizonytalanok. A többi nem fontos, csak a szeretet, amely körülölel minket.
Magamon érzem. Érzed Te is!

Várom a képet.
Addig írom majd A Végzet Könyvét, amíg a képeket kapom és a hozzájuk tartozó magyarázatokat. Sem időben, sem terjedelmében nem tudom meghatározni, meddig tart ez a folyamat. De a legkevésbé sem nyugtalankodom emiatt, vagy legfeljebb egy kicsit a saját részem miatt.

Hiába várok.
A huszonkettedik kép magam vagyok. Amit elmeséltem: én, a könyv, a macskák, a pad, a galambok, a fák.

Magyarázat:
Isten jósága mindenkire árad, még akkor is, ha önmagáról kicsit sem, vagy egyáltalán nem hiszi valaki, hogy ennek a szerető fénynek a közelébe érhet.
Ilyenkor hatódik meg az emberi lélek, és kívül-belül folyó könnycseppeket kap, hogy érezze, minden nagy folyam cseppekből áll, és ezek a cseppek előbb-utóbb elérik a tengert.
Köszönöm Istenem.

Huszonharmadik kép

Repülőgép. Kívülről is látom, és belülről is, szinte egyszerre. Belül magas támlájú, fehéres vajszínű, keskeny ülések vonják magukra a tekintetemet. Kívül-belül kör alakú ablakok. Inkább olyanok, mintha hajó kabin ablakai lennének. Egészen közelről nézem kint az egyiket. Ronda, világos gumigyűrű veszi körbe. Itt-ott töredezett, repedt a gumi, látszik, hogy az idő vasfoga már kikezdte. Nem szívesen repülnék ilyen ablakokkal. Pedig belül a repülő szép, kifejezetten elegáns, tiszta.
Messziről látom most a gépet. Olyan, mintha makett lenne. Utasszállító, ahogyan belülről már leírtam, és ez látszik a maketten is.
Képzeletben leülök egy székre. Nézek ki az ablakon. Bentről már nem is olyan veszélyes. Fehér felhő szelvénye és fölötte a kék ég világít.  A gép repül velem, és közben érzem, hogy már gép nélkül repülök tovább a felhők felett. A testem nincs ott, csak a lelkem. Nem száguldozik, de folyamatos és egyenletes tempóval száll az égen. A felhők így felülről is szépek, de semmi különöset nem látok rajtuk. Viszont odalent van egy sziget.
A szigeten repülőgép roncsa. Már réges-régen ott lehet, mert a zöld növények, liánok körbenőtték. Rossz állapotban van, de felismerem, ugyanaz a gép, amelyet makettként utasszállítónak láttam. Most eredeti nagyságában és szemből van velem. A pilótafülkén sötétek az üvegek, méregzöld-szürkés színük van. A valaha fehér gép is szürkés, itt ezen a  – valószínűleg trópusi – szigeten, a fák tetején, liánokkal befonva. Nem szeretnék bemenni, hogy lássam az üléseket. Még egyszer megnézem inkább távolabbról a gépet, hogy jól az emlékezetembe véssem. Újra a felhők felett vagyok. (Van a lelkem. ) Ott maradok.

Az életünk egy nagy utazás (közhelyes gondolat, de igaz).
Az életünk egy nagy utazás, de nem mindegy, melyik repülőgépre szállunk fel, és ott hová ülünk. Szerencsések azok, akik az ablak mellett kapnak helyet, mert akik így ülnek, többet látnak a földi világból, mint azok, akik csak belülről bámulják a folyosót, az utasteret. A legfontosabb azonban az, hogy gépünk célba érjen. Mit ér az utazás azoknak, akik a elérni kívánt távoli városok helyett egy elveszett sziget fái közt lelik haláluk, vagy szerencsés landolás után földet érnek, de ott rekednek a szigeten, és nem láthatják többé szeretteiket?
Nem lehet ugyan teljes bizonyossággal tudni, hogy melyik gép az, amelyik biztonságban célba ér, és melyik az, amelyiken ne foglaljunk helyet, ha életfeladatunkról azt gondoljuk, hogy itt e földön még nem ért véget, ám nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy véletlenek nincsenek. Magunk döntünk, magunk határozzuk meg a sorsunk, és magunk határozzuk meg magunknak a végzetet. Még akkor is számunkra ez az adott pillanatban  nehezen érthető, mert nem számolunk, nem számolhatunk előre ilyen vagy olyan irányú döntésünk következményeivel.

Minden lélek szeret a felhők fölött szállni, és minden ember szereti azt hinni, hogy a sorsa, amit a földön beteljesít, fontos vagy fontossá válik. Ez így is van, de nem úgy, ahogyan azt a legtöbb ember hiszi vagy elképzeli. Néha be kell menni repülőgépünk elhagyott roncsába is, hogy valódi sorsunkat megértsük, az teljes legyen, mert lehet, hogy nem szép látvány foszló emberi maradványunkat viszont felismerni, de az érett lélek nem válogathat. A “nem szeretem”-nek tűnő dolgokat is el kell hogy lássa itt a földön. Azt, hogy felkeljen, ha csörög a vekker, akkor is, ha nincs ínyére az ébredés, mert aludna még. Azt, hogy a saját testi sarát eltakarítsa maga után, ne kelljen bűzben élnie… Ezek olyan dolgok, amelyek messziről nem tűnnek sorsnak, életfeladatnak.
Pedig azok.
Legyen a lelked a felhők felett, de ne félj megnézni repülőgéped roncsán saját tested foszló mivoltát, mert azt is te vagy, aki emberként tested szerves anyagát kiszolgálod.

Huszonnegyedik kép

Eddig mindig “képzelt” képeket írtam, s különösen ügyeltem arra, hogy az előttem lévő valóságot ne jelenítsem meg soha sem.
De most nagyon érdekes lett a valóság képe.
Dohányzom. Rossz szokás. Többen haragszanak érte a környezetemből. Haragszom magamra én is. Mindig azt mondom, hogy egyszer abbahagyom. De nem tudom, melyik próbálkozásom lesz az, amikor tényleg sikerül.
Előttem van a hamutál. Amolyan álló, fém, ősi, mozgatható, kinti szerkezet. Csikktartótál részét már régen mostam, és teljesen szürke a rárakódott hamutól az amúgy is szürke alumínium. Az előbb beledobtam egy kicsike cukros papírt. Arany szegélye fénylő mályvában folytatódik, és ahogyan a napfényt visszatükrözi, az gyönyörű sárga és rózsaszín formát hagy a szürke felületen. Amikor a szellő emelgeti a papírt, az alakzat még mozog is. A színes képpel nincs is gond, de honnan kapok én ehhez az “aranybarlanghoz” magyarázatot?
– Te tudnál valamit néhány színes vonalábrához hozzáfűzni?
– Nem én.
– Látod, én sem tudok!
– De nézd, a “képen” a szürkében valami van. Egy bálna feje. Nem is bálnafej, alatta nőtt egy arcforma. Szürke bálna-sapkás manó.
– Nos, a manókról tudnék mesélni.
– Akkor jó!

Leírom gyorsan a képeket, mert ahogyan a papír a széltől mozog, már egy új arc bontakozik ki a vékony szürke hamurétegen. Egy kalapos manó. oroszlánra hasonlít az arca. Aztán kettéválik, és előtte lesz még egy fejecske. Kalapos oroszlán-manó két fejjel.

– Két manóról már jobban tudsz mesélni?
– Várj türelemmel!

Vártam, és jött is a harmadik manó, egy fiatal. Először nem tudtam, hogy kutyára vagy bárányra hasonlít-e az arca, aztán rájöttem, hogy egy sárkányra, de addigra a sárkánykája az arcának a jobb oldali részéből is kiformálódott ugyanúgy.

Közben, amíg írtam, eltűntek a hamutál oldaláról a sárga és rózsaszín fények, és egy ideje semmi sem látszik csak a szürkeség. El is költöztem ezek után a napról, de amíg magammal hoztam a hamusom azon újra feltűnt a sárga barlang.

– Pedig a manók, a törpék nem barlangokban laknak, és nem is a föld alatt, ahogyan az emberek ezt a meséikben elmondják. Az igazi manók…
– Szépek?
– Nagyon. Az igazi manók az emberek lelkében laknak. Ők szövik az álmokat, a gondolatokban megjelenő varázsos történeteket, az igazi mesét.
– De ha a meséket is ők szövik, akkor miért rakják magukat ezekben a mesékben a föld alá a barlangokba?
– Nem tudom. Furcsa jószágok ezek a manók. Némelyik gonosz közülük, nem annyira nagyon gonosz, mint a gonosz lelkek, de merő tréfából cseleket eszelnek ki, és becsapják az embereket. S ilyenkor azok felsóhajtanak: “Ó,  csak a képzeletem játszott velem!” , “De szép képet láttam!” , “De kár, hogy nem érhetem el!”
Ne hagyd, hogy a manók játékszere légy! Az elérhető, a megfogható dolgokra vágyj, azokra, amik valóban ott vannak a közeledben. Azoknak örülj, és kergesd el lelked manóit, ha túlzottan hamis képeket, illúziókat festenek neked. Jó az ábrándokban elmerülni, de még jobb, ha megvalósítható álmaid vannak, és földi életedet a földön járva, azon két lábbal állva próbálod meg teljessé tenni.
– De soha nem lettek volna nagy felfedezések, technikai csodák, ha az emberek nem merték volna hihetetlennek tűnő álmaiknak élni, és ezeket megvalósítani, elérni.
– Felfedező leszel?
– Nem, nem hiszem.
– Nos, vannak jó manók is. Kicsit szintén furcsák, mert szárnyakat rajzolnak a lóra, amit aztán Pegazusnak elneveznek, de ők segítik az emberi szellemet, hogy az elérhetetlennek tűnő vágyakból valóság legyen. Eleget hallottál a manókról?
– Azt hiszem, mára, igen. De mi van a bálnával, az oroszlánnal, a sárkánnyal, amik a manók mellett megjelentek?
– A képzeleted játékai. Mondtam, hogy óvatosan bánj a manókkal, de te nem hitted el.
– Úgy gondolom, jobban járok, ha megfogadom a tanácsaid. A mában élek, és nem az ábrándokban keresek menedéket.
– Szerintem is!
– Azért furcsa, hogy éppen az első valóságból leírt képnél mesélted el, miként játszik az emberekkel a képzelet.
– Mindennek eljön a maga ideje. A mosolynak is. S ha én is egy manó vagyok?
– Menj már! És milyen? Jó manó vagy rossz manó?
– Azt hiszed, ha rossz lennék, elárulnám? Menj már! – Így kell mondani?

Huszonötödik kép

Zöld varangy. Gyakran láttam zöld varangyot, de ez itt nem olyan “közönséges” zöld varangy. Néha megnő, hatalmas naggyá válik, olajos barna színe lesz, és ilyenkor egy föld alatti üregben látom. Néha egészen kicsike. Élnek rajta az eredeti színei: a zöld, a halvány barna, viszont a szeme fölött kicsi szarvacskákat is kap, mint a trópusi szarvasbéka. Aranyos.
Zöld varangy. Most saját méretében, formájában újra, ám amikor elindul, úgy mászik elnyújtott hátsólábakkal, mint rokona a barna varangy. Már az alakja is ilyenre változik. Egy fa tövénél ült eddig az árnyékban, és most kíváncsian nézem, merre indul. Alig megy fél métert előre, megfordul, visszavonszolja magát a feketés kérgű fa felé, aminek a törzsén alul eközben megnyílik egy üreg a gyökerek fölött. A barna varangy bebújik, és már mint zöld kukucskál ki onnan felém – már amennyi látszik belőle. A fejét tudom kivenni biztosan.
Hirtelen az üreg a fán bezárul. Mintha egy fekete acéllap csukódna rá fentről a fakéregből. Az acéllap marad az üreg boltívén.
Bezárul a kép is.

Életünkben a változások rossz vagy jó hatást gyakorolnak lelkünk minőségére. Nemcsak maga az emberi egyed jelleme, hanem annak lelkének minősége is folyamatosan változik, amíg földi élete tart.
Egy-egy esemény, történés, cselekvés vagy a cselekvések láncolata hatást gyakorol az ember jellemére, de ez a hatás itt nem áll meg, mert továbbgyűrűzik a szellemi, lelki fejlődése felé.
Azt már tudod, hogy az emberek különböző lelki fejlettséggel születnek a földre, és így vannak jelen együtt egy időben. Csak amíg a test fejlettsége, és annak változása kívülről látszik, így könnyű eldönteni, hogy kisbaba vagy aggastyán korban van-e az illető, a lelki fejlettséget nehéz megállapítani. Még azoknak is nehéz, akik csak lélekkel, test nélkül vannak jelen a földi környezetben.
A testi fejlődés során nem fordul elő, hogy valaki felnőtté válik, aztán baba testet kap újra. (Bár gondolkodásában, viselkedésében bekövetkezhet ilyen változás is.) A gyermekből ezért felnőtt lesz, a felnőtt megöregszik, és idős emberré válik, ha megéri ezt a kort is a teste.
A lélek fejlődése is hasonló változáson esik keresztül, azonban itt visszalépések is lehetségesek.
A test fejlődésében az elfogyasztott tápláléknak van jelentős szerepe, az, oxigénnek, a víznek, és még sorolhatnánk hosszan, hogy mi mindennek kell megfelelő időben a megfelelő mennyiségben jelen lenni ahhoz, hogy a test sejtjei élni tudjanak.
A lélek fejlődésében a földön eltöltött idő alatt bekövetkezett cselekedeteink kapnak kiemelt helyet, de a szavaink, sőt a gondolataink is erős hatással vannak erre a fejlődésre.
Az erkölcs a társadalom, az emberi közösségben való együttélés miatt alakul ki, ebből ered, s ezzel van kölcsönhatásban. A belső morál ennél jóval erősebb kell hogy legyen, mert a lélek a fejlődése során egy még magasabb szintű felső morálnak kell, hogy megfeleljen.

A békák, a varangyok folyamatosan alkalmazkodnak környezetükhöz. Petecsomóban vagy petezsinórban vízbe kerülnek, ott ebihalként kopoltyúval lélegeznek, majd kifejlődve a szárazföldön tüdővel és a bőrükön át is. Változnak, alkalmazkodnak a környezetükhöz, ahogyan az ember élete során a testi korához elvárható társadalmi normákhoz igazodik többnyire.

Azonban a lélek más. Hol ilyen, hol olyan formát vesz fel. Hol előbújik rejtekéből, és útnak indul, hol vaslemezzel teljesen elzárkózik üregében, és senki sem tudhatja, hogy ott van-e még a testben, vagy éppen hol van.
Nem olyan furcsa ez, mint amilyen furcsának messziről tűnik.

V. fejezet

V. fejezet

Huszonegyedik kép

Sir Arisztid. De lehet, hogy Aristid. Angliában élt.
A korszakkal és az évszázaddal mind a ketten bajban vagyunk. A XVI. századtól a XIX.-ig lehet bármi. Őt magát kétféle alakban látom.
Az első képen tekintélyes a megjelenése. Hosszú, sötét, malaclopó-szerű kabátot visel. A fején kalapja, érdekes, magas. Nem túl széles, de nem is keskeny karimája van. A haja hullámos, félhosszú, barna. Fehér fodros a zsabója. (Azt hiszem, így hívják azt az előkét, ami az ingnyakból a mellényre kilóg.) Selyem mellénye van. Mintás. Rajta óralánc, amely a zsebből, azt hiszem, a gombig fityeg.
Magas, de inkább nagy termetű, mint kövér. Mindazon által a tekintélyes szó testét is megilleti. Az egész megjelenése sugározza az adott társadalomban lévő megbecsült helyét.
Sir Arisztid alkímiával foglalkozott. A látomásait írta le, de ezek soha nem láttak napvilágot.

A második kép már siralmas. Egészen tisztán látok egy pincehelyiséget. Rendetlen, koszos, ablaktalan. Fáklya világítja meg, amely kormos füsttel ég. Lehet, hogy hátul a polcokon különféle üvegecskék vannak, de oda már nem ér el a fény. Ami biztos: egy egyszerű, megmunkálatlan faasztal. Az asztalon lúdtoll. Tintatartó. Pergamenszerű, sárgás lapok. Az írás szépen indul, aztán a betűk megnőnek, ákom-bákomok lesznek. Pacák vannak alul a sárga lapon.
Arisztid lefogyott. Arca beesett. Termete is mintha kisebb lenne. Sovány, vézna. Szakállat visel, haja csapzott. Nem ősz, hanem sárga, fakó színe van. Egy ing van rajta, az is sárgás, megviselt.
A sarokban guggol, majd fel-alá járkál. A fáklya sercegve ég. Fölötte feketén kormos a fal.
Lefekszik egy priccs-szerű helyre a pincében. Arisztid meghal.
Szolgálók találják meg. Kiviszik. Az egyikük fehér főkötőben van. Ő szedi össze a sárga lapokat. Az udvaron tüzet gyújt, és más holmikkal együtt elégeti.

Kora reggelről írom a képeket. Nehezen kapok levegőt. Sírás kerülget. Nagyon fáj látnom azt a tüzet és az égő tekercseket.

Minden ember, vagy csaknem minden ember életében bekövetkezik egy olyan pillanat, amikor azt hiszi, élete, földi pályafutása értelmet nyer. Pedig ez nem így van. Csupán önbecsapás, ha bármely dologról azt hisszük, vagy bármely dologra azt mondjuk, hogy én itt e földön ezért vagy azért éltem. Földi életünk összes értelme annyi, hogy Isten szeretetre tanít minket. Ne lelkesedj, hát, túlzottan nemes földi eszmékért, vagy célokért, mert a földi lét értelmét odaát már teljesen más megvilágításban fogod találni. De tégy meg mindent, amit itt a földön jó szándékkal és saját akaratodból megtehetsz, hogy Isten szerető fényét embertársaidnak közvetíthesd.

Sir Arisztid, azt kérte, hogy az ő képét külön jelenítsem meg. Én pedig így teszek. Ezért a képeket fejezetekre osztom, és a huszonegyedik kép külön fejezetben lesz itt A Végzet Könyvében. Neki. Mert úgy érzem, hálával tartozom ezekért a képekért és magyarázatokért.

Sir Arisztid, Isten békéje legyen a Te lelkeddel.

Ungvárit / Klóropál

Ungvárit / Klóropál

A klóropál vagy más néven ungvárit az opál egyik változata, víztartalmú és kovasavban igen gazdag vasszilikát, sárgás-zöld színű ásvány.
(H6Fe2Si3O12 + 2H2O)
fenykep-0005

Az OPÁL amorf rendszerben kristályosodó színtelen vagy fehér, vörös, színjátszó, barna, sárga, zöld, szürke és kék színekben előforduló ásvány.
Az oxidok és hidroxidok osztályába tartozik. A kvarc-csoport tagja.

Hidrotermálisan kiömlési kőzetekben és tufákban, vulkáni kőzetek és tuffitok különböző típusaiban, üledékes kőzetekben, szerves üledékekben, hévforrásokban, ritkán hidrotermális erekben, másodlagosan különböző kőzetek mállási öveiben képződik.
fenykep-0013

Változatai: üvegopál / hialit (színtelen, víztiszta, üvegszerű), tejopál (tejfehér, áttetsző), nemesopál (színjátszó, opalizáló), tűzopál (vörös, narancsvörös, vörösbarna, átlátszó-áttetsző), feketeopál (fekete), májopál (barna árnyalataiban jelenik meg), viaszopál (sárgásbarna), ungvárit / kloropál (zöld, nontronittal szoros összenövés), jáspopál (vörösbarna, vörös, hematit színezi), faopál (amikor az opálanyag növényi részeket kövesít).

fenykep-0072

Hatásai: A zöld opál a szív köve. Gyógyítja a májat, a vesét és az ivarmirigyeket.

IV. fejezet

IV. fejezet

Tizenhatodik kép

Kerítés. Öntött vasból készült. Nagyon szép munka. Sokfelé meghajló, domború, homorú, légies. Fekete. Alul téglafalacska, két oldalt egy-egy téglaoszlop. Égetett dísztéglából, fugázottan. Csiszolt műkőlapok védik a téglalábazatot és felül az oszlopot. A kerítés mögött gondozott park-szerű udvar. Pázsit, bokrok. Látni az emeletes épület falát, a járdát követő lépcsőfeljáratot, egy földszinti ablakot. Valamilyen közintézmény udvara lehet, de mindenképpen valaki számára fontos, szépen gondozott városi épület. Iskola vagy középiskola. Már látszik az ovális alakú fehér tábla a bejárat melletti falon jobb oldalán. Fekete betűk körben, címer lehet középen. Most nincs a lépcsőn senki, de el lehet képzelni, ahogy néhány jól nevelt diák a könyveit mellkasához szorítva sétálgat, beszélget ott. Most zárva van az ablak, de el lehet képzelni, hogy kinyitva hallanánk az énekórán előskálázó tanárnő hangjait, és a kórusban ráfelelő, megismételt skálát. Hallom. Látom a tanárnőt, a diákokat. Aztán újra a zárt ablakot, az udvart, a pázsitot. A kerítés íves pálcái előtt, kint a járdán vagyok.

Nagyon szűk hely az, ami a képzeletet és a valóságot összeköti. Egy keskeny és többnyire sötét folyosó, ahol az egyik fénylő teremből kilépve a másikba átjutunk. Gyakran közlekedünk ezen a folyosón, szét sem nézünk, átlépünk a másik terembe, mert akik a folyosón ott rekednek, azok őrületek lesznek. Őrültek lesznek a folyosón meg nem álló, szabályosan közlekedő emberek szemében, és amíg a szabályossághoz hozzátartozik, hogy a képzelet terméből a művészek és a feltalálók átviszik az ott látott dolgokat, addig szabálytalannak tűnik, ha a valóság részeit átvisszük a képzeletünkbe. Pedig átvisszük minden este, és ez éjjelente álmainkban jelenik meg.
Nem szeretünk a folyosón megállni. Pedig érdekes hely, főként ha a két nyitott szemben lévő teremből is fény ömlik rá. Ilyenkor látjuk azt a könyvet szorongató diákot az iskola lépcsőjén, aki talán nem volt ott soha, és ilyenkor van az, hogy halljuk a tanteremből hogyan szűrődik ki az énekszó, a muzsika, azok a hangok, amik talán még nem voltak, és nem is lesznek ott soha.
Foggal-körömmel ragaszkodunk a leírható, megfogható, megismerhető világhoz, és gondosan bezárjuk az ajtókat magunk mögött, sötétben hagyva a folyosót, ami a nyitott ajtók között a fényben fürdene.

Tizenhetedik kép

Zöld mező. Egy domboldal. Középen a domboldalon, mintha nem is a mezőn lenne, de mégis ott van beszúrva: egy kard. Mellette megjelenik egy fiúcska. Tíz év körüli, kerekded arca és hullámos, hosszabb, barna haja van. Csaknem meztelen, egyetlen fehér ágyéktakarót visel. Talán már láttam egy festményen ezt a fiúcskát. Csakhogy az én fiúcskám él, nevet, mozog, rám mosolyog.
Olyan furcsa ez a kard is. Egyszer acélból látom, fogója felett, vékony félkör alakú acélpánt, és vékony, mint a vívók tőre. Máskor színes drágakövekkel gazdagon kirakott hüvelyben, ami szinte be sincs szúrva a földbe, a markolata is vastag színarany, egyszerű fogóján körbecsavarodó folyamatos, párhuzamos bevésés a díszítés.
Ennyi a kép: a mező, a mosolygó, hullámos barna hajú fiúcska, a kétféleképpen látható kard.

“Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Nem annak és olyannak látjuk, érzékeljük Őt, mint ami való, csak annak, amit mutatni enged magából. Ezért más és más mindenkinek az Istenről alkotott képe. Egyik kép sem helyes, és egyik kép sem helytelen. Isten irgalma végtelen.
Ennyi a magyarázat a képhez, s ha most te is azt kérded, amit én, hogy ” és hol van a mező, hol van a kard?!” Majd más kérdést kapsz: Ki mondta neked, hogy képzeld el ezeket? Isten sem kéri, hogy képzeld el Őt, te mégis megteszed.
Nincsen mező, és nincsen kard. Csak az élő Isten van, és ha szeretettel nézed Őt, akkor rád mosolyog.
Olvasni is csak azt olvashatod el, amit Isten megenged neked.


Tizennyolcadik kép

Az éjjeli égbolton látok számtalan fénylő csillagot kör alakú, de nem szabályos kör alakban. A csillagok között ködszerű képződmény fénylik mintegy beburkolva ezeket. Ez az egyetlen alakzat van az égen, körülötte sötétség, de nem korom fekete. Távoli galaxis lehet, s maga a fénylő köd is lehet igen távoli, parányinak látszó milliárd és milliárd csillag összessége. Talán tényleg az, talán mégsem.
Közelebbről nézném, de eltűnik, helyén sárgás-fehéres lesz az égbolt, amit oválisan lila vesz körül. A homok színű fénylő alakban a lila burkon belül füstfelhők gomolyognak. Talán csillag születik, mert egyre fénylőbb, világosabb, aranylóbb. Már csak az arany-sárga gomolygó felhőket látom. Narancsvörös izzó korong van mögötte.
Hirtelen gömb alakra vált, sárgás-fehéres színű lesz, és apró lyukakon kékes színű fények áradnak ki belőle mindenünnen. A sugár nyalábok valamennyi létező irányban a gömbből kiindulva szétszóródnak az égen.

A betegség az ember életébe váratlanul köszönt be. Ha elhagyja magát, akkor elhatalmasodik rajta. Ha idejében felfedezi magán, és kúrálni kezdi szerveit, sikeresen veszi fel a harcot. A szervezet ilyenkor többnyire helyreállítja önmagát. A csillagok és az emberi sejtek, a galaxisok és az emberi szervek ugyanúgy működnek.
Aki az analógiát tovább viszi, annak eszébe jut, hogy talán nemcsak egyetlen univerzum létezik. Világegyetemnek hívjuk azt, amiben minden létező dolog benne van. Azok a létező dolgok, amiket mi ismerünk. Egy emberi szervezetben is minden benne van, ami a létezéshez szükségszerű.
A végtelen idő birodalmában tökéletesen mindegy, hogy egy ezredmásodpercet mérnek-e, vagy milliárdnyi éveket. Az élő-anyag ugyanazt a feladatot kapja, ha egy ezredmásodpercet vagy egy évmilliárdot fog betölteni.
Nekünk viszont ez az elképzelés szokatlan, hiszen önmagunk idejével mérünk, és önmagunk méreteihez képest határozunk meg távolságokat.
Amikor a fény a gömbből kiárad, minden irányban szétterjed, csillagnak látjuk, pedig lehet, hogy csak egy pirosan izzó korong, vagy egy emberi vörös vérsejt.

Tizenkilencedik kép

Valamiféle állatot kértem, mert már régen volt. Kaptam. Egy jégmadarat. Jaj, nem tetszik nekem mégsem, de úgy látszik, hiába berzenkedek, újra és újra ezt a különös madarat látom, s amíg le nem írom a képet, másikat várhatóan nem kapok.
Nem igazán jégmadár ez, csak a tartása, alakja hasonló. Fején, mint a harkályoknak, piros a “sapkája”, fehér a nyaka, a melle, a háta, és zöldek a szárnyai. Igen élénk, erős színek vannak rajta, amelyek elhatárolódnak, elkülönülnek, és én a piros-fehér-zöld nemzeti színeinknek a fejemben összerakom.
A madárkának vékony hosszú kampó szerű a csőre, mint egy kolibrinek. Úgy is használja. Egy fehér oszlopon felfutó zöld növényhez repül, amin egy nagy tölcsér alakú, mályva színű virág van. Kolibri módján fölötte szálldos, és nektárt szívogat belőle. Ahogyan ott lebeg láthatóvá válnak a vékony, igen gyenge, szinte semmire sem használható lábai.
Ennyi a kép. Nem több, s remélem, az értelmezés is hozzá gyorsan megkerül, és mielőbb túl leszünk rajta. Félek, amit mond majd, nem lesz a szívemhez közel.

A népek, a nemzetek magukat sokra tartják, de gőgjükkel nem mennek semmire. A legtöbb országban, térképen körülhatárolt földrajzi területen, sokféle népcsoport él. Ha egységbe akarják őket olvasztani, mint a jégmadár-fakopáncs-kolibri siralmas képet mutat, míg festett színei nem előreviszik, csak hátráltatják, és nevetségessé teszik. Soha sem a színek a fontosak, hanem, hogy azok a szervek, amelyeket a nemzet-madár kifejleszt hozzá és a környezetéhez is jól alkalmazkodjanak, mert nincs szüksége erős lábra, ha van elég jó, izmos szárnya, amely pihenés nélkül képes a magasban tartani. Ha a csőre alkalmas, úgy nektárral táplálja testét, s hagyja más madarakra, hogy azok másféle csőrökkel törjenek fel magvakat.

Huszadik kép

Vékony aranyláncon nagy, lapított aranykarika van. Mint egy inga, jobbra-balra kileng. Át is változik valódi ingává egy régi felhúzható falióra alatt. A karika közepe megtelik, fehér számlapos óralap lesz belőle. Római számokkal alul is az időt mutatja a fali óraszerkezet alatt az inga körlapján “nőtt” óra. Látom a kis és a nagymutatót is. Éppen három óra van. Felül megszólal a szerkezet. Kis fából faragott, bamba kakukk bújik ki a tetőn lévő kisablakon. Háromszor kakukkol, majd ajtócskája becsapódik, s nem nyílik ki újra. Eléggé nyamvadt kis famadárka volt.
Az inga megáll. Hosszú aranypálca nyelve lassan lefelé nyúlik, és közben a falióra két felhúzó súlya felemelkedik. A súlyok az óra házának koppannak, az inga leér csaknem a földig.
Vége van.

Egyszer mindennek vége van, amit idővel lehet mérni. Ne mérj, hát, órákban, napokban, hetekben, hónapokban. Mondd azt, hogy egyszer, vagy mondd azt, hogy még soha sem. Mondd azt, hogy nagyon, mondd, hogy erősen, és érezd is úgy.
Azok a dolgok, amik megtörténtek, már meg nem változtathatók. Előre figyelj ezért. Nem számít, hogy egy aranylánc karikával, vagy egy egyszerű inga ad-e neked mozgásteret, nem számít, hogy az időd változását magadon vagy másokon méred-e. Egy silányan faragott kakukk is ugyanúgy megmondja földi időd végének közelségét, mint egy míves szerkezet. Tudnod kell viszont, hogy egyszer megnyúlik az inga nyelve, ezért élj addig úgy, mintha előtte nem éltél volna még soha sem. De ne hagyd, hogy az idő sürgessen, ne az időnek élj, hanem magadnak, erősen és nagyon, és érezd is úgy. Légy barátságban az idővel, de ne hagyd, hogy ott üljön a válladon. Ingaként mozogsz, és óra van feletted, de az időt te magad is mutathatod, ha benned él az óra.

fenykep-0044

Kordierit (Iolit)

iolitok

A szilikátok osztályába tartozó ásvány. A kordierit nevet CORDIER francia mineralógus után kapta, a “vízzafir” elnevezése arra vonatkozik, hogy a szép példányok egy bizonyos irányban zafírkék színűek, erre merőleges irányban pedig színtelenek, vízszínűek. Az angolok leginkább iolitnak nevezik, amely szó a görög ibolyából ered.
iolit

Képlete: (Mg, Fe2+)2Al4Si5O18
aluminium gyűrűszilikát magnéziummal és vassal
Színe: Kék, füstkék, kékeslila, zöldes, zöldeskék, ibolya, sárgás, barna, szürke
Átlátszóság: átlátszó, áttetsző
Karca: fehér
Fénye: üvegfény
Mohs-keménység: 7-7,5

fenykep-0027fenykep-0007

Előfordulás, képződés : Kontaktmetamorfózist szenvedett agyagos üledékekben és magas fokú regionális metamorfózison átesett palákban, gneiszekben és granulitokban; bázisos magmás kőzetekben és gránitokban; torlatok alkotója is lehet.

fenykep-0042

Kristályai prizmás vagy táblás terműek. A kristályok termete sokszor az {110} prizma és a {010} véglap egyenlő mértékű kifejlődése révén álhexagonális jellegű. Leggyakrabban vaskos vagy szemcsés megjelenésben ismert.

iolit-10-db
Hasadása nem feltűnő, törése kagylós.
A kordieritet táblásan és lépcsősen, de brilliánsnak és domborúan is csiszolják.

iolit-4-db
Előfordulás:Sri Lankán, Burmában, Indiában, Madagaszkáron, Namíbiában, Tanzániában, Németországon, Norvégiában, Finnországon stb.
iolit-ncestones
Hatása:
Az iolit a látomás köve.
Megkönnyíti a vizualizációt és az ösztönös megérzéseket.
fenykep-0050
Gyógyhatása: az iolit erőssé teszi a szervezetet. Csökkenti a test zsírraktárait, mérsékli az alkohol hatását, támogatja a máj méregtelenítését és regenerációját. Jótékonyan hat a lázra, segíti a hipofízist, az arcüregeket és a légzőrendszert, csillapítja a migrénes fejfájást.
fenykep-0044
Serkenti a mirigyek működését és erősíti a beleket. Félelmek és depresszió ellen használják.
Az Iolit kristály megkönnyíti, hogy a megérzéseid alapján jó döntéseket hozzál.
fenykep-0045

III. fejezet

III. fejezet

Tizenegyedik kép

Templomtorony. Egyszerű falusi templom tornya. Barna teteje van, de a furcsa hosszú építményen, boltíves zsalugáteres ablak is van középen, míg felül, a harangoknál, áttört négy boltív van ablakszerűen a tető alatt. Látszik a harang. Sárgaréz, nagy. Külső peremén körben felirat, nyomtatott betűkkel latin szöveg. Mellette lógnak a kötelek, fölül a harangot mozgató szerkezetet és a tartó gerendát már sötétes homály borítja. Egy galamb érkezik. Először az egyik nyitott boltívablak aljára száll, majd nem sokkal ezután ott ül a harang fölött a gerendán. Fehér a hasa, a lábának tollai, alul a farka. Sötét szürke a feje, a háta és a szárnyai. Értelmes, élénk tekintete van. Kiröppen a toronyból, és a kék égen elszáll a fehéren foszló felhők felé. Eltűnik a messzeségben.
Visszatér, zöld ágacskát hoz csőrében, az ablakmélyedésből leejti. A zöld ág a toronyban belül zuhan lefelé. Leér a padlóra, ahol már számtalan ágacska van. A torony alja apró zöldlevelecskék sokaságával van telve. Mindegyik ág él, hajtanak rajta a levelek a szűrt sötét homályban lévő sötétlő templom mélyben.

A léleknek is táplálékra van szüksége, éppen úgy, ahogyan a testnek. A lélek tápláléka a szeretet. A testünk jelez, ha bármiben hiányunk van, ahogyan a falusi templom harangja is jelzi a delet, az estét. A lélek nem tud jelezni, csak várja, hogy az ablakába galamb száll majd. A hit lelkünk szeretetének táplálója. Egy-egy bizonyosság, egy-egy egyszerű hétköznapi jel Isten mindenható erejéről elég a léleknek, hogy a legmélyebb és legelhagyatottabb órákban is tudja, Isten szeretete mindenhol jelen van.
A bizonyosság zöld ágai lelkünkben attól a pillanattól fogva élnek, ahogyan megkapjuk őket, és ezután nem száradnak el soha sem.


Tizenkettedik kép

Bárányfelhők. Fehérek, bodrosak. Itt-ott sárgásan fénylenek, ahogyan megvilágítja őket a nap. Oldalról látom őket, nem úgy, mint mikor lentről fölfelé nézek, és nem is úgy, mint aki a repülőgépről rájuk lefelé tekint. Közel vannak hozzám, ám mögöttük az ég kékje gyönyörű árnyalatban ragyog. Most nem tűnik hatalmas tejszínhabnak a felhő. Talán a napfény miatt, amely aranylón világítja meg, még néhol alig kivehető szürkés árnyalatot hagy az árnyék. Látom a felhők tetejét, az aranyfényt, a világos ég hihetetlen kékjét, most már egészen közel vagyok. Várom, hogy valami történni fog. Szinte már a felhőhöz érek, de mégsem. Megindul előttem a felhőtömeg, és kör alakban fehéres, szürkés lyukas vastagabb korongot formál, amely mint egy távcső az ég gyönyörű kékjére mutat.
Eltűnik a kép. Vissza tudom idézni a bárányfelhőt, azt is, ahogyan két oldalt megindul és szürkésen csövet formál, de nincs tovább, és az ég hihetetlenül szép színét már nehezen látom.

Életünkben mindig vannak kísérletek arra, hogy szebbé, jobbá tegyük azt az életminőséget, ami nekünk itt e földön megadatott. Ám amikor a kívánt célt elérjük, már gyakran elfelejtjük azt a boldogságot, amit megfogalmaztunk magunknak még akkor, amikor a változás elérhetetlennek látszott.
Isten meleg felhői azt üzenik, hogy a boldogság mindig velünk van, nem kell távcsővel keresni, elég, ha a felhők tetejére ülünk, és vidáman kalimpálunk a lábainkkal.
A boldogság Isten fénye, aki abban megfürdik, már megtalálta a nyugalmat, haza érkezett, s bár az élet felhői körülveszik, azok mindig alatta vannak.

Tizenharmadik kép

Félek a 13-as számtól, olyan balsejtelmes, rossz szaga van. Még nem tudom, milyen kép fog jönni, csak felírtam a címet, és várok. A 8. képnél bizonytalanodtam el. Azóta csak akkor kezdek el írni, ha a kép megerősítést kap, és kétszer is megjelenik. Most azonnal fogok. Már itt is van:

Tűz. Máglyarakásban alul fahasábok lehetnek. Maga a tűz ezekhez képest sokszorosan nagy. Néha mintha festett, rajzolt lenne. A lángnyelvek magasak, feketén, pirosan izzanak bezárt tulipán formában. Időnként narancsos vagy kéklő fények vegyülnek a lángokba, hogy lássam, mégis csak él. Nézem a tüzet kellő távolságból. “Elrontott” rajzolat. A húsz-harminc centis pár fahasábon jó méteres, másfél méteres, egyforma erősen lobogó láng fakad. Középen most megjelenik egy szürke ember forma árnyék. Nem töri meg a tűz alakját, csak alig kivehetően benne áll. A legfelső láng teteje az árny derekáig ér. Lehajol, beleguggol a lángba. A tűz körülveszi, olyan lesz, mint gyertya kanócánál a sötétség, majd egyre kisebb az árny alakja, végül eltűnik. Teljesen eltűnik. A tűz ég még, majd minden átmenet nélkül, hirtelen maga a tűz is eltűnik. Ott maradnak a fekete fahasábok szürke hamuval borított kiégett rönkjei, füst nélkül, hidegen.

A mennyországnak nincsen fénye. Aki a túlvilágról elképzel valamilyen gyönyörű képet, odaérve mélyen csalódni fog. Csak keveseknek adatik meg, hogy az angyalok hárfáján zenéljenek, és Isten trónusának közelében kapjanak helyet. A többiek lejönnek majd újra a földre, és munkával telik addig idejük. Azzal, hogy erre felkészülnek, és a lángok közt kell megtalálniuk lelkük árnyait. Nem bántanak ezek a lángok, segítenek. Abban, hogy visszatérve egyre tisztábban és tisztábban lássunk addig, amíg fel nem ismerjük a fény lényegét, amely úgy melegít, hogy önmaga körül sötétet teremtve a végtelen messzeségbe…. még nem értem teljesen, megfogalmaznom sem lehet, de érzem, ez a fény olyan, mint egy különleges gyertya lángja, bárhol legyünk a sötét világban, hív, eligazít, míg magunk is lánggá nem válunk.

Tizennegyedik kép

Csalán. Egyetlen csalán ág. A levelek színe felül sötétzöld, látszanak rajta az apró, fehéres csalánszőrök, amelyek az óvatlan hozzáérőnek kellemtelenséget, égő fájdalmat okoznak. Alul világos zöld a levelek fonákja. Tisztán és erősen kivehető rajtuk az erezet szokásos, ám itt mégis szokatlanul zeg-zugos szerkezete. Az ág teteje felé a levelek egyre kisebbek, lefelé haladva a száron egyre hosszabb nyeleken ülnek, egyre nagyobbak, sötétebbek lesznek. Nem látom a növény tövét – talán nem is lényeges -, sem a többi ágát, csak ezt az egyet, amely itt van előttem. Vannak virágok is rajta. Halvány zölden lecsüng a virágzat körben a levelek hónalján, vagy lehet, hogy itt már a szár is elágazik. A csalán mögött selymes, pázsitos fű van. Szinte simogatásra hívnak, nem túl magas, ám kellően dús, szálas leveli. Fehér lepke érkezik. Káposzta lepkeféle lehet. A csalán felé repül. A virágait keresi, játszik velük, majd elszáll messze a mező fölött a halvány kék égen. Utána bámulok, jobb oldalt távoli ligeterdő szegélye.

Ha fájdalommal tekintesz a múltra, a fájdalmas emlékek égetni fogják majd a lelkedet. Rövid, gyökértelen ittlétünk alatt mi magunk is számtalan szúró-égő sebet okozunk azoknak, akik a közelünkben élnek. Nem tudjuk kellően magunkhoz szorítani, vagy a fény felé magasra emelni levelünk színét, bántó szavainkat, tetteinket, és nem is látjuk, hogy ezeknek a tetteknek a fonákja sokszor teljesen ártalmatlan. Selymes füvű rétként a simogatásra és az érintésre vágyunk, ám lelkünk fénytelen csalán-virágai éppen azok, amikkel a legszelídebb érintést kiérdemeljük, ha van elég türelmünk felnevelni, megérlelni őket.
Messzire előre nézve élj, amerre a pillangók szállnak, és a múlt égő emlékeit kitárva a jelen virágait nevelgesd.


Tizenötödik kép

Fekete kávé. Kávés pohárban. Abban a bizonyos féle, sokáig egyen kávés pohárként ismertben, a nagyobbik fajtában. A tetején tejszínhab. Teljesen belepi, kicsit kicsúcsosodik, a tetejét finom, könnyű kakaóporral hintették be. Elképzelem, ahogyan a sötét kávéban majd elmerül, és azt fehéres barna színűre változtatja. Az üvegpohár alatt arany színűre festett alumínium alátét van. Retro. Ahogyan a barna furnérlapból készült, fekete szegélyű, kör alakú, fém oszlop lábban végződő asztal is az. Az asztalon nincs terítő, mellette ugyanolyan lapból készült fémvázas, háttámlás szék, mögötte piros kertes, több részre parcellázott üvegablak. Talán homályos, talán poros. A retro-presszóban a székre egy világos vászon öltönyös férfi leül. Világos színű az inge is, színes, de semleges hatású vékony függőleges csíkokkal. Az öltönye kissé hanyagul gyűrött, de ápolt, tiszta, rendezett benyomást kelt, ahogyan maga a férfi is hullámos őszülő hajával, meleg, ősz bajuszával, csillogó tekintetével. Értelmiségi, gondolkodó ember kinézete van. Bele illik a kávéházi képbe, de nem ebbe a lepusztult hangulatba.
Nézi a kávét. Sem cukor, sem kanál nincsen mellette. A kopottas aranyszínű alumínium tányérkát teljesen elfoglalja szinte egymaga a kávéspohár. A tetején a tejszínhab még mindig hatalmas.
Vajon mit fog csinálni a férfi? Elképzelek neki vagy három-, ötféle kávéskanalat is, de egyik sem kerül a képre a pohár mellé.
Megkeveri az ujjával? Megissza keverés nélkül, nem törődve azzal, hogy a tejszín a bajszán ragad majd?
A férfi ül. Nézi a kávés poharat. A piszkos ablakon a nap besüt a kávéra. Talán percek, talán órák telnek, míg a tejszín lassan olvad, s a kávéban apró, fehér csíkokat húzva cseppenként elmerül. A kávé egészen világos lesz, szinte fehér színű, közben kihűl. A férfi nézi a tejszínből maradó aranyló cseppeket, majd feláll a székről, és kimegy.

Ha olyan esemény következik be az életünkben, amikor nem tudjuk, mit tegyünk, mert nincs módunk, lehetőségünk, eszközünk, hogy a dolgok számunkra kedvező kimenetelén változtassunk, akkor várjunk. Ami ma égető problémának tűnik, holnapra feloldódik az események láncolatában, és maga az esemény fontossága is az idő homályos üvegén át kihűl.
Az élet során felmerülő gondokat többnyire azon melegében sikerül megoldanunk, de ha megoldhatatlannak tűnő ügybe keveredünk, akkor inkább türelmesen várjunk, mintsem olyan helyzetet hozzunk létre, ami következő problémák okozója lesz. Ha vártunk, de ezután sem sikerül elérnünk azt az eredményt, amire számítottunk, akkor még mindig jobb, ha eredmények nélkül távozunk, mintha magunknak vagy másoknak okoznánk gondot olyan sikerért, ami az idő távlatából talán már nem is olyan fontos.

II. fejezet

Hatodik kép

Páva jön felém. Farktollait széttárja, gyönyörűek, színesek. Szivárvány játszik lilásan a zöldön, a kéken, körökön körkörösen. Fején pici kék “bóbitája”. Összezárja hosszú farkát, tovább lépdel méltósággal, majd megáll, és felém néz. Fekete szeme van. Szomorú a páva. Lehajtja fejét, megy egyre messzebb. Ahogyan távolodik, csodálatos farktollai lecsupaszodnak, fehér halszálkák lesznek.

A páva vesztét az okozta, hogy a társát nem találta meg. Szükségünk van az életben társra, egy lelki jóbarátra, akivel megoszthatjuk a földön átélt csodákat. Több ez, mint családi kötelék, és több, mint a szerelem. Az igazi lelkitárs olyan az embernek, mint a Hold a Földnek. Közeli és erős kölcsönhatást jelent. Teljes éltet lehet élni társ nélkül is. De mit érnek lelkünk szépségei, ha nincs a közelünkben egy olyan valaki, aki ezekre a szépségekre felfigyel? Minek lennének a pávának gyönyörű tollai, ha társat nem talál vele?
Lelkünk szépségei az öncélúságban elkorcsosulnak.

Hetedik kép

Rézvirág. Világos zöld, bársonyos levelei vannak, és nagy telt fején sötét narancs színű, pirosas szirmai. A sziromokat aranyló szegély veszi körül. A virág már teljesen kinyílt. Látszanak az apró porzószálak, és középen sejthető a bibe is. Rézvirág. Dongó száll rá. Körbetáncolja, körbe járja. Furcsa dongó, lábain, mint gyakran a méhekén ott a sok sárga virágpor.
A rézvirágról nem száll el a dongó.

Két külön faj. Két különböző életminőség, mégis egy egységet képeznek. A fajok a földön egymásra utaltak. Harmóniában élnek. Időnként az egység felborul, és látszólagos káosz következik be a rendbe, azonban a harmónia, az egység mindig helyre áll. Az Isten alkotta harmóniát nem boríthatja fel az ember. Drasztikusak azok a változások, amiket okozunk, amíg kiraboljuk a föld sajátunknak hitt kincseit, de ezek nem tudják legyőzni a természet erőit. A harmónia sokkal erősebb annál, mintsem hogy emberi tudósok valaha is fel tudnák mérni, le tudnák írni. A káosz csak ideig-óráig (millió éveikig) a rend ellentéte, mert ezután a rend része lesz az időben, hiszen az egység mindig helyreáll.

Nyolcadik kép

Fekete angyal száll le az égből. Láttam már őt. Ismerem. Légyszerű szárnyait, most kissé összezárja. Arcát, szemét nem tudom kivenni, de érzem, figyel. Vajon mit akar a Végzet Könyvében? Talán nem véletlen, hogy éppen a nyolcadik képben látom a Halál Angyalát.
Nem mozdul, nem cselekszik. Beszélni fog. Az ő hangját nem érteném, túl durva, túl érces, számomra félelmetes. Ezért egy lágy hang közvetít nekem:

– A halál nem a végzet. A halál csak átmenet.
– Mondd meg, mit akarsz?
– Elvinni mind a lelkeket.
– Hová?
– A pokolra, ahová valók.
– Butaságokat beszélsz. Minden lélek nem jut pokolra.
– Mindegyik nem. Csak majdnem mindegyik. Miért szerinted hová mennek? A mennybe? Nézz szét a világban, nézz ezekre az őrült lelkekre! Kárhozatra ítéltettek, még meg sem születtek már bűnökkel terheltek, és életről életre tovább viszik. Én csak segítek nekik. Átsegítem őket a szenvedésből a szenvedésbe, mert ezt szeretik.
– Hagyj békén! Hülyeségeket beszélsz, menj innen!
– Hm.

Kilencedik kép

Kicsi öregember áll egy vastag törzsű fa mellett közvetlenül. Hosszú ősz a szakálla, bumfordi pirosas az orra, de a legfurcsább a kalapja. Fényesen fekete, teljes kör a karimája, hosszúkás félgömb forma a tetejének alakja. Az öreg fából készült kezében bot van, amelynek kampóban ívesen hajlik a vége. Barna színű. Nem festett, csak lakozott. Az egyik kezében magasba tartja a teste előtt, integet vele. Leül a földre, a fa előtt egy dombocskára. Botját összezárt lábai elé teszi középre. Nekidőlve elbóbiskol.
Mi közöm van nekem ehhez az öregemberhez, a fájához, a kalapjához, a botjához?
Mennék tovább.
Felugrik gyorsan. Integet a botjával megint. Majd leül. Bóbiskol újra.
Öreg este lesz, mire ezt a képet megfejtem, hogy mit jelent.
Vajon miért integet?
Sétabotja kampós végével a fa csúcsa felé mutat.
Irgalmatlanul nagy fa. A leveleken megcsillan, áttör rajtuk a fény, míg a szellő táncoltatja őket. Nyárfa levelek. Pedig a fa törzse az imént vaskosnak, rövidnek tűnt, mint egy nagy tölgynek a törzse.
Az öregre szórt, köd-szerű fény árad kiszélesedő nyalábban, majd alakja eltűnik a kalapja alatt. A fának nekitámasztva ott marad a botja, és persze ott van a fényesen fekete kalap.

Az emberek nagyságát a cselekedeteikből mérjük. Többnyire magunkhoz, vagy más általunk ismert emberekhez hasonlítjuk őket. Esetleg következtetünk nagyságukra azokból az alkotásokból, amiket ránk hagytak. Valóban fontosak, ezek az irodalmi, képzőművészeti, építészeti alkotások, tudományos felfedezések, kutatások, amelyek kalapként ott maradnak a történelem fája alatt, magukban elnyelve viselőjüket, és fontosak azok a történelmi cselekedetek, amelyek előre-hátra mozgatják az emberi társadalmat, kampósbotként integetnek felénk évszázadok, évezredek távlatából is, de a legfontosabb az emberi szellem, amely Isten áldásával ködszerűen beragyogja a múltat.
A kalapos öregember képe akkor volt a legmegkapóbb, amikor az áttetsző fény-nyalábban állt.
Még kora este sincsen a kép üzenete világossá vált számomra:
A fénylő fekete kalap megmarad. Az ősz öregember alakja ismerős lehet. A fényes köd áldása pedig a legszebb.

Tizedik kép

Vitorlás hajó. Mozdulatlan a sötétkék víz fölött. Főárbócán nagy fehér vitorlák. Az egyiken piros egyenlő szárú kereszt. A hajón vékony evezőlapátok is vannak felül két oldalt hosszan. Teljes a szélcsend, ám a leengedett vitorlák, ha nem is duzzadnak, de feszülnek. Valahol távol, de nem túlságosan messze, a hajó háta mögött zöld folt. Sziget lehet. Maga a hajótest igen míves, fáján sok helyen gyönyörű faragások. A fedélzeten minden teljesen új, tiszta. A víz még mindig mélykék, aminek az égbolt különös kontrasztot ad szürkés, sárgás árnyalataival. A hajó áll a végtelen és mozdulatlan tengeren.

Amikor a földre érkezünk mindannyian új hajót, testet kapunk. Az Isten leengedi a vitorlákat, hogy a sors ereje megkapaszkodhasson ezekben, de ott vannak a vékony evezőlapátjaink is, hogy amikor nincsenek kedvező vagy kedvezőtlen szelek, véletlenek, saját erőnket használhassuk, vagy akkor is, ha gyorsabban szeretnénk előrehaladni az életünkben. Az Úr jelet is rak ránk, amely vörös keresztként megkülönböztethetővé, egyedivé teszi mivoltunkat, és mindig mögénk helyezi a remény zöld szigetét.

I. fejezet

I. fejezet

Első kép

Négy angyal jön el a Földre, hosszú sötét kabátot viselnek, egymás után érkeznek sorra, s ahol megjelennek hideg szél kering. A négy égtáj felől állnak egymással szemben, fölfelé néznek, amíg közöttük megnyílik a föld. Kiengedik a sérült lelkeket, és a gonosz varázsa szétterül az égen. Homok színű lesz az alkony, majd a lelkek szürkesége elvegyül a légben, beszivárog a házfalak pórusain, az emberek szemében vörösen fénylik. Az enyémben is ott van, és a tiédben is ott van.

Nehéz a gonosszal szembenézni, de ha megteszed, és látod ön-önmagad, mint kísértetet, utad lesz a fényhez. Újra és újra meg kell találnod lelked árnyait, mert csak így érheted meg, miért vagy itt.

Második kép

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Mindig vannak bárányok, és mindig vannak farkasok. Aki farkasként él, a jóra éhezik. Aki báránynak látja önmagát, az azt gondolja, körülötte gonoszok vannak.
Lásd önmagad farkasnak, de minden cselekedeted a bárányé legyen.
Aki a gonoszt önmagán kívül keresi, az nem fogja belül megtalálni, pedig könnyebb a farkasnak füvet legelni, mint a bárányoknak karmok nélkül megenni a farkasokat. Aki csak éhezik a jóra, szeretettel soha meg nem telhet, aki szeretettel cselekszik, nem éhezik többé, pedig önmaga testét százszor osztja szét.
Azokra a farkasokra, akik bárányként legelnek, aranygyapjú hullik le az égből.

Harmadik kép

Egy fekete párduc ül a ketrecben, sárgászöld szeme élesen villan, nyugtalan.
(Ha mélyen a párduc szemébe nézel, benne meglátod magad.)
Messze kitörne börtönéből, fel s alá járkál, a szabadba vágyik, hogy öljön.
Ezért tartják ketrecben a párducokat.

Balga az, ki kiengedve önmagából a vadállatot, arra számít, hogy az éhezni fog, és zsákmány nélkül visszatér. Mindenkiben lakik egy párduc, aki ölni tud. Ha vérengzés nélkül akarsz élni, tartsd ketrecben a vadállatot.

Negyedik kép

Aranyhajú lányok jönnek fehér ruhában, kezükben hosszú aranykötelet hoznak, fölöttük a kék ég, zöldellő mező a lábuk alatt. Énekelnek. Lerakják a vastag aranyfonalat, aranykígyó lesz belőle, amely előre kúszik, a fejénél ketté válik, két kígyó lesz belőle farkánál összenőve, és ahogyan hasad, elindul két oldalt hátra, hogy egy kört zárjon be önmagával.

Az aranykígyó gyűrűjében élünk mindannyian, szabadon dönthetünk, szabadon léphetünk bármely irányban, de korlátozottak a lehetőségeink. Isten aranygyűrűjéből ki nem törhetünk.
Az Isten szárnyakat adott a madaraknak, hogy a kék eget szeljék. Az ember megirigyelte a madarak szárnyait, szárnyas gépeket épített, és a levegőbe emelkedett.
Az Isten uszonyt adott a halaknak, hogy a vízben éljenek. Az ember uszonyt tett a lábaira, és a víz alá merült.
Az Isten kopárnak teremtette a Holdat, az ember rátette lábnyomát.
Az Isten fényt adott a csillagoknak, az ember most ezzel a fénnyel akar versenyre kelni, pedig a kétfejű aranykígyó közös farka egyre vékonyabb, ha szétválik a két kígyó elindul egymás mellett, és ahol elhaladnak mindent felégetnek, mögöttük semmi nem marad.

Az él jól, aki az aranykígyó gyűrűjét bejárja, de át nem szakítja, el nem vékonyítja. Fogadd el isten jóságát, de ne élj vele vissza. Használd a teremtő erőt, de soha ne gondold, hogy az a tiéd, hiszen Isten csak kölcsönbe adta, és kamatostul kell elszámolnod vele egy napon. Adj hálát az Úrnak, az Ő jóságáért.

Ötödik kép

Egy vízesést látok. Magas szikláról zúg le a mélybe, erős sugárban, szinte fehéren, ahol leér, a víz megnyugszik, majd mélykék, sötét színe lesz. A vízesés mögött barlang sejlik. Valóban az. Bentről is látni a vízfüggönyt, de áthatolni rajta képtelenség, a víznek olyan erős esése, sugara van. Szép kép. Kívülről is szép, és belülről is az.

Nincs hozzá értelmezésem.
Vannak dolgok, amiket elég, ha csak meglátunk, és kívülről is és belülről is szépnek találunk. Kívülről az érzékszerveinkkel fogjuk fel a környezetünket, belülről a lelkünkkel látunk. A lélek birodalma más, mint a kinti világ. Kívülről csak sejlik, mint a vízfüggöny mögötti barlang.
Ha valamit teljes szépségében meg akarunk csodálni, azt a külvilágtól független belső szemünkkel is lássuk.

Page 2 of 3

Powered by WordPress & Theme by Anders Norén