III. fejezet

Tizenegyedik kép

Templomtorony. Egyszerű falusi templom tornya. Barna teteje van, de a furcsa hosszú építményen, boltíves zsalugáteres ablak is van középen, míg felül, a harangoknál, áttört négy boltív van ablakszerűen a tető alatt. Látszik a harang. Sárgaréz, nagy. Külső peremén körben felirat, nyomtatott betűkkel latin szöveg. Mellette lógnak a kötelek, fölül a harangot mozgató szerkezetet és a tartó gerendát már sötétes homály borítja. Egy galamb érkezik. Először az egyik nyitott boltívablak aljára száll, majd nem sokkal ezután ott ül a harang fölött a gerendán. Fehér a hasa, a lábának tollai, alul a farka. Sötét szürke a feje, a háta és a szárnyai. Értelmes, élénk tekintete van. Kiröppen a toronyból, és a kék égen elszáll a fehéren foszló felhők felé. Eltűnik a messzeségben.
Visszatér, zöld ágacskát hoz csőrében, az ablakmélyedésből leejti. A zöld ág a toronyban belül zuhan lefelé. Leér a padlóra, ahol már számtalan ágacska van. A torony alja apró zöldlevelecskék sokaságával van telve. Mindegyik ág él, hajtanak rajta a levelek a szűrt sötét homályban lévő sötétlő templom mélyben.

A léleknek is táplálékra van szüksége, éppen úgy, ahogyan a testnek. A lélek tápláléka a szeretet. A testünk jelez, ha bármiben hiányunk van, ahogyan a falusi templom harangja is jelzi a delet, az estét. A lélek nem tud jelezni, csak várja, hogy az ablakába galamb száll majd. A hit lelkünk szeretetének táplálója. Egy-egy bizonyosság, egy-egy egyszerű hétköznapi jel Isten mindenható erejéről elég a léleknek, hogy a legmélyebb és legelhagyatottabb órákban is tudja, Isten szeretete mindenhol jelen van.
A bizonyosság zöld ágai lelkünkben attól a pillanattól fogva élnek, ahogyan megkapjuk őket, és ezután nem száradnak el soha sem.

Tizenkettedik kép

Bárányfelhők. Fehérek, bodrosak. Itt-ott sárgásan fénylenek, ahogyan megvilágítja őket a nap. Oldalról látom őket, nem úgy, mint mikor lentről fölfelé nézek, és nem is úgy, mint aki a repülőgépről rájuk lefelé tekint. Közel vannak hozzám, ám mögöttük az ég kékje gyönyörű árnyalatban ragyog. Most nem tűnik hatalmas tejszínhabnak a felhő. Talán a napfény miatt, amely aranylón világítja meg, még néhol alig kivehető szürkés árnyalatot hagy az árnyék. Látom a felhők tetejét, az aranyfényt, a világos ég hihetetlen kékjét, most már egészen közel vagyok. Várom, hogy valami történni fog. Szinte már a felhőhöz érek, de mégsem. Megindul előttem a felhőtömeg, és kör alakban fehéres, szürkés lyukas vastagabb korongot formál, amely mint egy távcső az ég gyönyörű kékjére mutat.
Eltűnik a kép. Vissza tudom idézni a bárányfelhőt, azt is, ahogyan két oldalt megindul és szürkésen csövet formál, de nincs tovább, és az ég hihetetlenül szép színét már nehezen látom.

Életünkben mindig vannak kísérletek arra, hogy szebbé, jobbá tegyük azt az életminőséget, ami nekünk itt e földön megadatott. Ám amikor a kívánt célt elérjük, már gyakran elfelejtjük azt a boldogságot, amit megfogalmaztunk magunknak még akkor, amikor a változás elérhetetlennek látszott.
Isten meleg felhői azt üzenik, hogy a boldogság mindig velünk van, nem kell távcsővel keresni, elég, ha a felhők tetejére ülünk, és vidáman kalimpálunk a lábainkkal.
A boldogság Isten fénye, aki abban megfürdik, már megtalálta a nyugalmat, haza érkezett, s bár az élet felhői körülveszik, azok mindig alatta vannak.

Tizenharmadik kép

Félek a 13-as számtól, olyan balsejtelmes, rossz szaga van. Még nem tudom, milyen kép fog jönni, csak felírtam a címet, és várok. A 8. képnél bizonytalanodtam el. Azóta csak akkor kezdek el írni, ha a kép megerősítést kap, és kétszer is megjelenik. Most azonnal fogok. Már itt is van:

Tűz. Máglyarakásban alul fahasábok lehetnek. Maga a tűz ezekhez képest sokszorosan nagy. Néha mintha festett, rajzolt lenne. A lángnyelvek magasak, feketén, pirosan izzanak bezárt tulipán formában. Időnként narancsos vagy kéklő fények vegyülnek a lángokba, hogy lássam, mégis csak él. Nézem a tüzet kellő távolságból. “Elrontott” rajzolat. A húsz-harminc centis pár fahasábon jó méteres, másfél méteres, egyforma erősen lobogó láng fakad. Középen most megjelenik egy szürke ember forma árnyék. Nem töri meg a tűz alakját, csak alig kivehetően benne áll. A legfelső láng teteje az árny derekáig ér. Lehajol, beleguggol a lángba. A tűz körülveszi, olyan lesz, mint gyertya kanócánál a sötétség, majd egyre kisebb az árny alakja, végül eltűnik. Teljesen eltűnik. A tűz ég még, majd minden átmenet nélkül, hirtelen maga a tűz is eltűnik. Ott maradnak a fekete fahasábok szürke hamuval borított kiégett rönkjei, füst nélkül, hidegen.

A mennyországnak nincsen fénye. Aki a túlvilágról elképzel valamilyen gyönyörű képet, odaérve mélyen csalódni fog. Csak keveseknek adatik meg, hogy az angyalok hárfáján zenéljenek, és Isten trónusának közelében kapjanak helyet. A többiek lejönnek majd újra a földre, és munkával telik addig idejük. Azzal, hogy erre felkészülnek, és a lángok közt kell megtalálniuk lelkük árnyait. Nem bántanak ezek a lángok, segítenek. Abban, hogy visszatérve egyre tisztábban és tisztábban lássunk addig, amíg fel nem ismerjük a fény lényegét, amely úgy melegít, hogy önmaga körül sötétet teremtve a végtelen messzeségbe…. még nem értem teljesen, megfogalmaznom sem lehet, de érzem, ez a fény olyan, mint egy különleges gyertya lángja, bárhol legyünk a sötét világban, hív, eligazít, míg magunk is lánggá nem válunk.

Tizennegyedik kép

Csalán. Egyetlen csalán ág. A levelek színe felül sötétzöld, látszanak rajta az apró, fehéres csalánszőrök, amelyek az óvatlan hozzáérőnek kellemtelenséget, égő fájdalmat okoznak. Alul világos zöld a levelek fonákja. Tisztán és erősen kivehető rajtuk az erezet szokásos, ám itt mégis szokatlanul zeg-zugos szerkezete. Az ág teteje felé a levelek egyre kisebbek, lefelé haladva a száron egyre hosszabb nyeleken ülnek, egyre nagyobbak, sötétebbek lesznek. Nem látom a növény tövét – talán nem is lényeges -, sem a többi ágát, csak ezt az egyet, amely itt van előttem. Vannak virágok is rajta. Halvány zölden lecsüng a virágzat körben a levelek hónalján, vagy lehet, hogy itt már a szár is elágazik. A csalán mögött selymes, pázsitos fű van. Szinte simogatásra hívnak, nem túl magas, ám kellően dús, szálas leveli. Fehér lepke érkezik. Káposzta lepkeféle lehet. A csalán felé repül. A virágait keresi, játszik velük, majd elszáll messze a mező fölött a halvány kék égen. Utána bámulok, jobb oldalt távoli ligeterdő szegélye.

Ha fájdalommal tekintesz a múltra, a fájdalmas emlékek égetni fogják majd a lelkedet. Rövid, gyökértelen ittlétünk alatt mi magunk is számtalan szúró-égő sebet okozunk azoknak, akik a közelünkben élnek. Nem tudjuk kellően magunkhoz szorítani, vagy a fény felé magasra emelni levelünk színét, bántó szavainkat, tetteinket, és nem is látjuk, hogy ezeknek a tetteknek a fonákja sokszor teljesen ártalmatlan. Selymes füvű rétként a simogatásra és az érintésre vágyunk, ám lelkünk fénytelen csalán-virágai éppen azok, amikkel a legszelídebb érintést kiérdemeljük, ha van elég türelmünk felnevelni, megérlelni őket.
Messzire előre nézve élj, amerre a pillangók szállnak, és a múlt égő emlékeit kitárva a jelen virágait nevelgesd.

Tizenötödik kép

Fekete kávé. Kávés pohárban. Abban a bizonyos féle, sokáig egyen kávés pohárként ismertben, a nagyobbik fajtában. A tetején tejszínhab. Teljesen belepi, kicsit kicsúcsosodik, a tetejét finom, könnyű kakaóporral hintették be. Elképzelem, ahogyan a sötét kávéban majd elmerül, és azt fehéres barna színűre változtatja. Az üvegpohár alatt arany színűre festett alumínium alátét van. Retro. Ahogyan a barna furnérlapból készült, fekete szegélyű, kör alakú, fém oszlop lábban végződő asztal is az. Az asztalon nincs terítő, mellette ugyanolyan lapból készült fémvázas, háttámlás szék, mögötte piros kertes, több részre parcellázott üvegablak. Talán homályos, talán poros. A retro-presszóban a székre egy világos vászon öltönyös férfi leül. Világos színű az inge is, színes, de semleges hatású vékony függőleges csíkokkal. Az öltönye kissé hanyagul gyűrött, de ápolt, tiszta, rendezett benyomást kelt, ahogyan maga a férfi is hullámos őszülő hajával, meleg, ősz bajuszával, csillogó tekintetével. Értelmiségi, gondolkodó ember kinézete van. Bele illik a kávéházi képbe, de nem ebbe a lepusztult hangulatba.
Nézi a kávét. Sem cukor, sem kanál nincsen mellette. A kopottas aranyszínű alumínium tányérkát teljesen elfoglalja szinte egymaga a kávéspohár. A tetején a tejszínhab még mindig hatalmas.
Vajon mit fog csinálni a férfi? Elképzelek neki vagy három-, ötféle kávéskanalat is, de egyik sem kerül a képre a pohár mellé.
Megkeveri az ujjával? Megissza keverés nélkül, nem törődve azzal, hogy a tejszín a bajszán ragad majd?
A férfi ül. Nézi a kávés poharat. A piszkos ablakon a nap besüt a kávéra. Talán percek, talán órák telnek, míg a tejszín lassan olvad, s a kávéban apró, fehér csíkokat húzva cseppenként elmerül. A kávé egészen világos lesz, szinte fehér színű, közben kihűl. A férfi nézi a tejszínből maradó aranyló cseppeket, majd feláll a székről, és kimegy.

Ha olyan esemény következik be az életünkben, amikor nem tudjuk, mit tegyünk, mert nincs módunk, lehetőségünk, eszközünk, hogy a dolgok számunkra kedvező kimenetelén változtassunk, akkor várjunk. Ami ma égető problémának tűnik, holnapra feloldódik az események láncolatában, és maga az esemény fontossága is az idő homályos üvegén át kihűl.
Az élet során felmerülő gondokat többnyire azon melegében sikerül megoldanunk, de ha megoldhatatlannak tűnő ügybe keveredünk, akkor inkább türelmesen várjunk, mintsem olyan helyzetet hozzunk létre, ami következő problémák okozója lesz. Ha vártunk, de ezután sem sikerül elérnünk azt az eredményt, amire számítottunk, akkor még mindig jobb, ha eredmények nélkül távozunk, mintha magunknak vagy másoknak okoznánk gondot olyan sikerért, ami az idő távlatából talán már nem is olyan fontos.