Hatodik kép

Páva jön felém. Farktollait széttárja, gyönyörűek, színesek. Szivárvány játszik lilásan a zöldön, a kéken, körökön körkörösen. Fején pici kék “bóbitája”. Összezárja hosszú farkát, tovább lépdel méltósággal, majd megáll, és felém néz. Fekete szeme van. Szomorú a páva. Lehajtja fejét, megy egyre messzebb. Ahogyan távolodik, csodálatos farktollai lecsupaszodnak, fehér halszálkák lesznek.

A páva vesztét az okozta, hogy a társát nem találta meg. Szükségünk van az életben társra, egy lelki jóbarátra, akivel megoszthatjuk a földön átélt csodákat. Több ez, mint családi kötelék, és több, mint a szerelem. Az igazi lelkitárs olyan az embernek, mint a Hold a Földnek. Közeli és erős kölcsönhatást jelent. Teljes éltet lehet élni társ nélkül is. De mit érnek lelkünk szépségei, ha nincs a közelünkben egy olyan valaki, aki ezekre a szépségekre felfigyel? Minek lennének a pávának gyönyörű tollai, ha társat nem talál vele?
Lelkünk szépségei az öncélúságban elkorcsosulnak.

Hetedik kép

Rézvirág. Világos zöld, bársonyos levelei vannak, és nagy telt fején sötét narancs színű, pirosas szirmai. A sziromokat aranyló szegély veszi körül. A virág már teljesen kinyílt. Látszanak az apró porzószálak, és középen sejthető a bibe is. Rézvirág. Dongó száll rá. Körbetáncolja, körbe járja. Furcsa dongó, lábain, mint gyakran a méhekén ott a sok sárga virágpor.
A rézvirágról nem száll el a dongó.

Két külön faj. Két különböző életminőség, mégis egy egységet képeznek. A fajok a földön egymásra utaltak. Harmóniában élnek. Időnként az egység felborul, és látszólagos káosz következik be a rendbe, azonban a harmónia, az egység mindig helyre áll. Az Isten alkotta harmóniát nem boríthatja fel az ember. Drasztikusak azok a változások, amiket okozunk, amíg kiraboljuk a föld sajátunknak hitt kincseit, de ezek nem tudják legyőzni a természet erőit. A harmónia sokkal erősebb annál, mintsem hogy emberi tudósok valaha is fel tudnák mérni, le tudnák írni. A káosz csak ideig-óráig (millió éveikig) a rend ellentéte, mert ezután a rend része lesz az időben, hiszen az egység mindig helyreáll.

Nyolcadik kép

Fekete angyal száll le az égből. Láttam már őt. Ismerem. Légyszerű szárnyait, most kissé összezárja. Arcát, szemét nem tudom kivenni, de érzem, figyel. Vajon mit akar a Végzet Könyvében? Talán nem véletlen, hogy éppen a nyolcadik képben látom a Halál Angyalát.
Nem mozdul, nem cselekszik. Beszélni fog. Az ő hangját nem érteném, túl durva, túl érces, számomra félelmetes. Ezért egy lágy hang közvetít nekem:

– A halál nem a végzet. A halál csak átmenet.
– Mondd meg, mit akarsz?
– Elvinni mind a lelkeket.
– Hová?
– A pokolra, ahová valók.
– Butaságokat beszélsz. Minden lélek nem jut pokolra.
– Mindegyik nem. Csak majdnem mindegyik. Miért szerinted hová mennek? A mennybe? Nézz szét a világban, nézz ezekre az őrült lelkekre! Kárhozatra ítéltettek, még meg sem születtek már bűnökkel terheltek, és életről életre tovább viszik. Én csak segítek nekik. Átsegítem őket a szenvedésből a szenvedésbe, mert ezt szeretik.
– Hagyj békén! Hülyeségeket beszélsz, menj innen!
– Hm.

Kilencedik kép

Kicsi öregember áll egy vastag törzsű fa mellett közvetlenül. Hosszú ősz a szakálla, bumfordi pirosas az orra, de a legfurcsább a kalapja. Fényesen fekete, teljes kör a karimája, hosszúkás félgömb forma a tetejének alakja. Az öreg fából készült kezében bot van, amelynek kampóban ívesen hajlik a vége. Barna színű. Nem festett, csak lakozott. Az egyik kezében magasba tartja a teste előtt, integet vele. Leül a földre, a fa előtt egy dombocskára. Botját összezárt lábai elé teszi középre. Nekidőlve elbóbiskol.
Mi közöm van nekem ehhez az öregemberhez, a fájához, a kalapjához, a botjához?
Mennék tovább.
Felugrik gyorsan. Integet a botjával megint. Majd leül. Bóbiskol újra.
Öreg este lesz, mire ezt a képet megfejtem, hogy mit jelent.
Vajon miért integet?
Sétabotja kampós végével a fa csúcsa felé mutat.
Irgalmatlanul nagy fa. A leveleken megcsillan, áttör rajtuk a fény, míg a szellő táncoltatja őket. Nyárfa levelek. Pedig a fa törzse az imént vaskosnak, rövidnek tűnt, mint egy nagy tölgynek a törzse.
Az öregre szórt, köd-szerű fény árad kiszélesedő nyalábban, majd alakja eltűnik a kalapja alatt. A fának nekitámasztva ott marad a botja, és persze ott van a fényesen fekete kalap.

Az emberek nagyságát a cselekedeteikből mérjük. Többnyire magunkhoz, vagy más általunk ismert emberekhez hasonlítjuk őket. Esetleg következtetünk nagyságukra azokból az alkotásokból, amiket ránk hagytak. Valóban fontosak, ezek az irodalmi, képzőművészeti, építészeti alkotások, tudományos felfedezések, kutatások, amelyek kalapként ott maradnak a történelem fája alatt, magukban elnyelve viselőjüket, és fontosak azok a történelmi cselekedetek, amelyek előre-hátra mozgatják az emberi társadalmat, kampósbotként integetnek felénk évszázadok, évezredek távlatából is, de a legfontosabb az emberi szellem, amely Isten áldásával ködszerűen beragyogja a múltat.
A kalapos öregember képe akkor volt a legmegkapóbb, amikor az áttetsző fény-nyalábban állt.
Még kora este sincsen a kép üzenete világossá vált számomra:
A fénylő fekete kalap megmarad. Az ősz öregember alakja ismerős lehet. A fényes köd áldása pedig a legszebb.

Tizedik kép

Vitorlás hajó. Mozdulatlan a sötétkék víz fölött. Főárbócán nagy fehér vitorlák. Az egyiken piros egyenlő szárú kereszt. A hajón vékony evezőlapátok is vannak felül két oldalt hosszan. Teljes a szélcsend, ám a leengedett vitorlák, ha nem is duzzadnak, de feszülnek. Valahol távol, de nem túlságosan messze, a hajó háta mögött zöld folt. Sziget lehet. Maga a hajótest igen míves, fáján sok helyen gyönyörű faragások. A fedélzeten minden teljesen új, tiszta. A víz még mindig mélykék, aminek az égbolt különös kontrasztot ad szürkés, sárgás árnyalataival. A hajó áll a végtelen és mozdulatlan tengeren.

Amikor a földre érkezünk mindannyian új hajót, testet kapunk. Az Isten leengedi a vitorlákat, hogy a sors ereje megkapaszkodhasson ezekben, de ott vannak a vékony evezőlapátjaink is, hogy amikor nincsenek kedvező vagy kedvezőtlen szelek, véletlenek, saját erőnket használhassuk, vagy akkor is, ha gyorsabban szeretnénk előrehaladni az életünkben. Az Úr jelet is rak ránk, amely vörös keresztként megkülönböztethetővé, egyedivé teszi mivoltunkat, és mindig mögénk helyezi a remény zöld szigetét.

I. fejezet

Első kép

Négy angyal jön el a Földre, hosszú sötét kabátot viselnek, egymás után érkeznek sorra, s ahol megjelennek hideg szél kering. A négy égtáj felől állnak egymással szemben, fölfelé néznek, amíg közöttük megnyílik a föld. Kiengedik a sérült lelkeket, és a gonosz varázsa szétterül az égen. Homok színű lesz az alkony, majd a lelkek szürkesége elvegyül a légben, beszivárog a házfalak pórusain, az emberek szemében vörösen fénylik. Az enyémben is ott van, és a tiédben is ott van.

Nehéz a gonosszal szembenézni, de ha megteszed, és látod ön-önmagad, mint kísértetet, utad lesz a fényhez. Újra és újra meg kell találnod lelked árnyait, mert csak így érheted meg, miért vagy itt.

Második kép

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Fehér bárány legel
a dús füvű réten.
Farkasok rontanak rá,
széttépik, darabokra szaggatják,
felfalják.

Mindig vannak bárányok, és mindig vannak farkasok. Aki farkasként él, a jóra éhezik. Aki báránynak látja önmagát, az azt gondolja, körülötte gonoszok vannak.
Lásd önmagad farkasnak, de minden cselekedeted a bárányé legyen.
Aki a gonoszt önmagán kívül keresi, az nem fogja belül megtalálni, pedig könnyebb a farkasnak füvet legelni, mint a bárányoknak karmok nélkül megenni a farkasokat. Aki csak éhezik a jóra, szeretettel soha meg nem telhet, aki szeretettel cselekszik, nem éhezik többé, pedig önmaga testét százszor osztja szét.
Azokra a farkasokra, akik bárányként legelnek, aranygyapjú hullik le az égből.

Harmadik kép

Egy fekete párduc ül a ketrecben, sárgászöld szeme élesen villan, nyugtalan.
(Ha mélyen a párduc szemébe nézel, benne meglátod magad.)
Messze kitörne börtönéből, fel s alá járkál, a szabadba vágyik, hogy öljön.
Ezért tartják ketrecben a párducokat.

Balga az, ki kiengedve önmagából a vadállatot, arra számít, hogy az éhezni fog, és zsákmány nélkül visszatér. Mindenkiben lakik egy párduc, aki ölni tud. Ha vérengzés nélkül akarsz élni, tartsd ketrecben a vadállatot.

Negyedik kép

Aranyhajú lányok jönnek fehér ruhában, kezükben hosszú aranykötelet hoznak, fölöttük a kék ég, zöldellő mező a lábuk alatt. Énekelnek. Lerakják a vastag aranyfonalat, aranykígyó lesz belőle, amely előre kúszik, a fejénél ketté válik, két kígyó lesz belőle farkánál összenőve, és ahogyan hasad, elindul két oldalt hátra, hogy egy kört zárjon be önmagával.

Az aranykígyó gyűrűjében élünk mindannyian, szabadon dönthetünk, szabadon léphetünk bármely irányban, de korlátozottak a lehetőségeink. Isten aranygyűrűjéből ki nem törhetünk.
Az Isten szárnyakat adott a madaraknak, hogy a kék eget szeljék. Az ember megirigyelte a madarak szárnyait, szárnyas gépeket épített, és a levegőbe emelkedett.
Az Isten uszonyt adott a halaknak, hogy a vízben éljenek. Az ember uszonyt tett a lábaira, és a víz alá merült.
Az Isten kopárnak teremtette a Holdat, az ember rátette lábnyomát.
Az Isten fényt adott a csillagoknak, az ember most ezzel a fénnyel akar versenyre kelni, pedig a kétfejű aranykígyó közös farka egyre vékonyabb, ha szétválik a két kígyó elindul egymás mellett, és ahol elhaladnak mindent felégetnek, mögöttük semmi nem marad.

Az él jól, aki az aranykígyó gyűrűjét bejárja, de át nem szakítja, el nem vékonyítja. Fogadd el isten jóságát, de ne élj vele vissza. Használd a teremtő erőt, de soha ne gondold, hogy az a tiéd, hiszen Isten csak kölcsönbe adta, és kamatostul kell elszámolnod vele egy napon. Adj hálát az Úrnak, az Ő jóságáért.

Ötödik kép

Egy vízesést látok. Magas szikláról zúg le a mélybe, erős sugárban, szinte fehéren, ahol leér, a víz megnyugszik, majd mélykék, sötét színe lesz. A vízesés mögött barlang sejlik. Valóban az. Bentről is látni a vízfüggönyt, de áthatolni rajta képtelenség, a víznek olyan erős esése, sugara van. Szép kép. Kívülről is szép, és belülről is az.

Nincs hozzá értelmezésem.
Vannak dolgok, amiket elég, ha csak meglátunk, és kívülről is és belülről is szépnek találunk. Kívülről az érzékszerveinkkel fogjuk fel a környezetünket, belülről a lelkünkkel látunk. A lélek birodalma más, mint a kinti világ. Kívülről csak sejlik, mint a vízfüggöny mögötti barlang.
Ha valamit teljes szépségében meg akarunk csodálni, azt a külvilágtól független belső szemünkkel is lássuk.