Hangyaháton
Aranydallamát a nyár
már lustán levelekre írta,
itt-ott
sárguló kottákat fújt a szél.
Felébredt Cé,
tiszta, égi zenére vágyott,
újra ott járt a Keletinél,
és most magára terítette azt a hegedűszót,
amelyet augusztus tizedikén
az egy-igaz-muzsikus elhagyott,
aztán leült és nézte,
ahogyan Gusztáv kezétől barnán zengve
lángra gyúlnak a zongora élő-hangjai,
sárguló kottákat fújt a szél,
megfeketedett Mária karján a gyermek,
hazuggá váltak a gondolatok.
Temetlek bársonyba,
temetlek fénybe.
Homokot szórok rád,
ne lássam arcod,
temetlek bársonyba,
temetlek fénybe,
magamba temetlek,
üvegkoporsóba teszlek
itt a Cyber-térben,
és mosolygok, mint a bolondok,
a világ súlyát egy hangya háton elviszi.
Temetlek bársonyba,
temetlek fénybe,
talán zenés temetés lesz,
nézd, aranydallamát a nyár
már lustán levelekre írta.
2010.
