Farsangvasárnap, csonthagyó vasárnap, böjt előtt,
a mulatság zaja még messzire hallik…
hisz’ derék, kövér telünk volt,
s kiűzzük most az éj-időt:
cifrán, álarcban
maszka-bált járunk –
úgy valóban,
s nem mint máskor szoktuk ezt:
rejtve…
bár néha jó lenne – nekünk is –
nekünk is jó lenne figyelni a Csendre!
Farsangvasárnap, ötvened vasárnap, böjt előtt,
mi mindannyian itt vagyunk most,
itt vagyunk most
az Úr előtt.
Neked, vajon, mit mond a Lelked Csendje?
Tudod, én mindig olyan „tökéletes” vagyok:
Csak mások hibáznak. Persze!
Türelmes vagyok.
A jóra törekszem. (Erre tényleg igyekszem.)
Soha senkit meg nem bántok…
Vagy csak nem tudom…
Vagy elfelejtem…
Ami másnak fáj…
Ami másnak fáj, ugye, az már nem az én bajom.
Vajon, hogyan számolok el majd azzal a rosszal,
amit másoknak én okoztam?
Vajon, hogyan számolok majd el –
akkor – akkor az egyszer – egy az egyben?
Neked mit mond a Lelked Csendje?
S nekem?
Vajon tud-e úgy súgni a Csend, ha nem beszél?
Farsangvasárnap, sardóvasárnap, böjt előtt.
A legények sorra jártak: sardóztak vagy koledáltak.
“Mutassatok nekem egy dénárt:”
Jézusnak nem volt.
Nekem sincsen, neked sincsen,
de vannak forintos-gondolataink,
s néha gondjaink,
mégis adunk, ha koledálnak,
nem kolbászt, nem sódart, nem szalonnát,
de adunk,
akár a nem létező dénárjainkból is, hogyha kell…
és adjuk vissza mindig
adjuk vissza mindig „az Istennek, ami Istené”.
Farsangvasárnap, hathagyóvasárnap, böjt előtt,
nézd a földeket, nézd a fákat,
a napsugár már felfalta a télidőt.
Tavasz lesz újra.
Tavasz lesz, s újra a Megváltót várjuk.
A szél messzire hordja a bűneinket.
Messzire hordja,
Erdőkertes házaitól,
Erdőkertes templomától messzebb.
Farsangvasárnap, kilencben hagyó harmad vasárnap, böjt előtt,
a farsang végén még mulatozhatsz,
aztán készülj,
kérlek, készülj fel a Csendre.
Jézus Veled van.
