IV. fejezet
Tizenhatodik kép
Kerítés. Öntött vasból készült. Nagyon szép munka. Sokfelé meghajló, domború, homorú, légies. Fekete. Alul téglafalacska, két oldalt egy-egy téglaoszlop. Égetett dísztéglából, fugázottan. Csiszolt műkőlapok védik a téglalábazatot és felül az oszlopot. A kerítés mögött gondozott park-szerű udvar. Pázsit, bokrok. Látni az emeletes épület falát, a járdát követő lépcsőfeljáratot, egy földszinti ablakot. Valamilyen közintézmény udvara lehet, de mindenképpen valaki számára fontos, szépen gondozott városi épület. Iskola vagy középiskola. Már látszik az ovális alakú fehér tábla a bejárat melletti falon jobb oldalán. Fekete betűk körben, címer lehet középen. Most nincs a lépcsőn senki, de el lehet képzelni, ahogy néhány jól nevelt diák a könyveit mellkasához szorítva sétálgat, beszélget ott. Most zárva van az ablak, de el lehet képzelni, hogy kinyitva hallanánk az énekórán előskálázó tanárnő hangjait, és a kórusban ráfelelő, megismételt skálát. Hallom. Látom a tanárnőt, a diákokat. Aztán újra a zárt ablakot, az udvart, a pázsitot. A kerítés íves pálcái előtt, kint a járdán vagyok.
Nagyon szűk hely az, ami a képzeletet és a valóságot összeköti. Egy keskeny és többnyire sötét folyosó, ahol az egyik fénylő teremből kilépve a másikba átjutunk. Gyakran közlekedünk ezen a folyosón, szét sem nézünk, átlépünk a másik terembe, mert akik a folyosón ott rekednek, azok őrületek lesznek. Őrültek lesznek a folyosón meg nem álló, szabályosan közlekedő emberek szemében, és amíg a szabályossághoz hozzátartozik, hogy a képzelet terméből a művészek és a feltalálók átviszik az ott látott dolgokat, addig szabálytalannak tűnik, ha a valóság részeit átvisszük a képzeletünkbe. Pedig átvisszük minden este, és ez éjjelente álmainkban jelenik meg.
Nem szeretünk a folyosón megállni. Pedig érdekes hely, főként ha a két nyitott szemben lévő teremből is fény ömlik rá. Ilyenkor látjuk azt a könyvet szorongató diákot az iskola lépcsőjén, aki talán nem volt ott soha, és ilyenkor van az, hogy halljuk a tanteremből hogyan szűrődik ki az énekszó, a muzsika, azok a hangok, amik talán még nem voltak, és nem is lesznek ott soha.
Foggal-körömmel ragaszkodunk a leírható, megfogható, megismerhető világhoz, és gondosan bezárjuk az ajtókat magunk mögött, sötétben hagyva a folyosót, ami a nyitott ajtók között a fényben fürdene.
Tizenhetedik kép
Zöld mező. Egy domboldal. Középen a domboldalon, mintha nem is a mezőn lenne, de mégis ott van beszúrva: egy kard. Mellette megjelenik egy fiúcska. Tíz év körüli, kerekded arca és hullámos, hosszabb, barna haja van. Csaknem meztelen, egyetlen fehér ágyéktakarót visel. Talán már láttam egy festményen ezt a fiúcskát. Csakhogy az én fiúcskám él, nevet, mozog, rám mosolyog.
Olyan furcsa ez a kard is. Egyszer acélból látom, fogója felett, vékony félkör alakú acélpánt, és vékony, mint a vívók tőre. Máskor színes drágakövekkel gazdagon kirakott hüvelyben, ami szinte be sincs szúrva a földbe, a markolata is vastag színarany, egyszerű fogóján körbecsavarodó folyamatos, párhuzamos bevésés a díszítés.
Ennyi a kép: a mező, a mosolygó, hullámos barna hajú fiúcska, a kétféleképpen látható kard.
“Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Nem annak és olyannak látjuk, érzékeljük Őt, mint ami való, csak annak, amit mutatni enged magából. Ezért más és más mindenkinek az Istenről alkotott képe. Egyik kép sem helyes, és egyik kép sem helytelen. Isten irgalma végtelen.
Ennyi a magyarázat a képhez, s ha most te is azt kérded, amit én, hogy ” és hol van a mező, hol van a kard?!” Majd más kérdést kapsz: Ki mondta neked, hogy képzeld el ezeket? Isten sem kéri, hogy képzeld el Őt, te mégis megteszed.
Nincsen mező, és nincsen kard. Csak az élő Isten van, és ha szeretettel nézed Őt, akkor rád mosolyog.
Olvasni is csak azt olvashatod el, amit Isten megenged neked.
Tizennyolcadik kép
Az éjjeli égbolton látok számtalan fénylő csillagot kör alakú, de nem szabályos kör alakban. A csillagok között ködszerű képződmény fénylik mintegy beburkolva ezeket. Ez az egyetlen alakzat van az égen, körülötte sötétség, de nem korom fekete. Távoli galaxis lehet, s maga a fénylő köd is lehet igen távoli, parányinak látszó milliárd és milliárd csillag összessége. Talán tényleg az, talán mégsem.
Közelebbről nézném, de eltűnik, helyén sárgás-fehéres lesz az égbolt, amit oválisan lila vesz körül. A homok színű fénylő alakban a lila burkon belül füstfelhők gomolyognak. Talán csillag születik, mert egyre fénylőbb, világosabb, aranylóbb. Már csak az arany-sárga gomolygó felhőket látom. Narancsvörös izzó korong van mögötte.
Hirtelen gömb alakra vált, sárgás-fehéres színű lesz, és apró lyukakon kékes színű fények áradnak ki belőle mindenünnen. A sugár nyalábok valamennyi létező irányban a gömbből kiindulva szétszóródnak az égen.
A betegség az ember életébe váratlanul köszönt be. Ha elhagyja magát, akkor elhatalmasodik rajta. Ha idejében felfedezi magán, és kúrálni kezdi szerveit, sikeresen veszi fel a harcot. A szervezet ilyenkor többnyire helyreállítja önmagát. A csillagok és az emberi sejtek, a galaxisok és az emberi szervek ugyanúgy működnek.
Aki az analógiát tovább viszi, annak eszébe jut, hogy talán nemcsak egyetlen univerzum létezik. Világegyetemnek hívjuk azt, amiben minden létező dolog benne van. Azok a létező dolgok, amiket mi ismerünk. Egy emberi szervezetben is minden benne van, ami a létezéshez szükségszerű.
A végtelen idő birodalmában tökéletesen mindegy, hogy egy ezredmásodpercet mérnek-e, vagy milliárdnyi éveket. Az élő-anyag ugyanazt a feladatot kapja, ha egy ezredmásodpercet vagy egy évmilliárdot fog betölteni.
Nekünk viszont ez az elképzelés szokatlan, hiszen önmagunk idejével mérünk, és önmagunk méreteihez képest határozunk meg távolságokat.
Amikor a fény a gömbből kiárad, minden irányban szétterjed, csillagnak látjuk, pedig lehet, hogy csak egy pirosan izzó korong, vagy egy emberi vörös vérsejt.
Tizenkilencedik kép
Valamiféle állatot kértem, mert már régen volt. Kaptam. Egy jégmadarat. Jaj, nem tetszik nekem mégsem, de úgy látszik, hiába berzenkedek, újra és újra ezt a különös madarat látom, s amíg le nem írom a képet, másikat várhatóan nem kapok.
Nem igazán jégmadár ez, csak a tartása, alakja hasonló. Fején, mint a harkályoknak, piros a “sapkája”, fehér a nyaka, a melle, a háta, és zöldek a szárnyai. Igen élénk, erős színek vannak rajta, amelyek elhatárolódnak, elkülönülnek, és én a piros-fehér-zöld nemzeti színeinknek a fejemben összerakom.
A madárkának vékony hosszú kampó szerű a csőre, mint egy kolibrinek. Úgy is használja. Egy fehér oszlopon felfutó zöld növényhez repül, amin egy nagy tölcsér alakú, mályva színű virág van. Kolibri módján fölötte szálldos, és nektárt szívogat belőle. Ahogyan ott lebeg láthatóvá válnak a vékony, igen gyenge, szinte semmire sem használható lábai.
Ennyi a kép. Nem több, s remélem, az értelmezés is hozzá gyorsan megkerül, és mielőbb túl leszünk rajta. Félek, amit mond majd, nem lesz a szívemhez közel.
A népek, a nemzetek magukat sokra tartják, de gőgjükkel nem mennek semmire. A legtöbb országban, térképen körülhatárolt földrajzi területen, sokféle népcsoport él. Ha egységbe akarják őket olvasztani, mint a jégmadár-fakopáncs-kolibri siralmas képet mutat, míg festett színei nem előreviszik, csak hátráltatják, és nevetségessé teszik. Soha sem a színek a fontosak, hanem, hogy azok a szervek, amelyeket a nemzet-madár kifejleszt hozzá és a környezetéhez is jól alkalmazkodjanak, mert nincs szüksége erős lábra, ha van elég jó, izmos szárnya, amely pihenés nélkül képes a magasban tartani. Ha a csőre alkalmas, úgy nektárral táplálja testét, s hagyja más madarakra, hogy azok másféle csőrökkel törjenek fel magvakat.
Huszadik kép
Vékony aranyláncon nagy, lapított aranykarika van. Mint egy inga, jobbra-balra kileng. Át is változik valódi ingává egy régi felhúzható falióra alatt. A karika közepe megtelik, fehér számlapos óralap lesz belőle. Római számokkal alul is az időt mutatja a fali óraszerkezet alatt az inga körlapján “nőtt” óra. Látom a kis és a nagymutatót is. Éppen három óra van. Felül megszólal a szerkezet. Kis fából faragott, bamba kakukk bújik ki a tetőn lévő kisablakon. Háromszor kakukkol, majd ajtócskája becsapódik, s nem nyílik ki újra. Eléggé nyamvadt kis famadárka volt.
Az inga megáll. Hosszú aranypálca nyelve lassan lefelé nyúlik, és közben a falióra két felhúzó súlya felemelkedik. A súlyok az óra házának koppannak, az inga leér csaknem a földig.
Vége van.
Egyszer mindennek vége van, amit idővel lehet mérni. Ne mérj, hát, órákban, napokban, hetekben, hónapokban. Mondd azt, hogy egyszer, vagy mondd azt, hogy még soha sem. Mondd azt, hogy nagyon, mondd, hogy erősen, és érezd is úgy.
Azok a dolgok, amik megtörténtek, már meg nem változtathatók. Előre figyelj ezért. Nem számít, hogy egy aranylánc karikával, vagy egy egyszerű inga ad-e neked mozgásteret, nem számít, hogy az időd változását magadon vagy másokon méred-e. Egy silányan faragott kakukk is ugyanúgy megmondja földi időd végének közelségét, mint egy míves szerkezet. Tudnod kell viszont, hogy egyszer megnyúlik az inga nyelve, ezért élj addig úgy, mintha előtte nem éltél volna még soha sem. De ne hagyd, hogy az idő sürgessen, ne az időnek élj, hanem magadnak, erősen és nagyon, és érezd is úgy. Légy barátságban az idővel, de ne hagyd, hogy ott üljön a válladon. Ingaként mozogsz, és óra van feletted, de az időt te magad is mutathatod, ha benned él az óra.
